Ha az ember megismerkedik az antropozófiával, és megszólítja őt, hatalmas képek, összefüggések tárulnak a lelki szemei elé. Korábban kialakult köznapi képi gondolkodásával az ember nem tud lépést tartani ilyen hatalmas összefüggések mégoly egyszerűen hangzó igazságaival sem. Itt a hangsúly a képalkotásunkon van. Rudolf Steiner közlései a szellemi világ és az evilágunk közötti összefüggésekről -miközben igénylik az előítéletmentes gondolkodást-, arra tartanak számot, hogy belső képalkotásunk, képeink megelevenedjenek és megerősödjenek. Ezek befogadásához hajlamainkban élő közönséges érzésvilágunkat idővel tudnunk kell felemelnünk saját kedélyeink, megszokott világlátásunk fölé. Iskoláznunk kell, hogy „részvéttel” lehessünk az előttünk feltáruló világfolyamatokkal, valódi téttel, személyes átéléssel részt vehessünk benne. E megerősödés folyamata a művészi alkotó folyamat mélységeivel, bensőségességével, vagy épp emelkedettségével rokon. Az antropozófia –bár önmaga egy megismerési út-, a hozzá való emelkedésben fontos szerep jut a művészi módon való érzékelés, vagyis a „közép” erősítésének.
A „művészi” kifejezés itt ma már magyarázatra szorul. Erről a szóról mai értelmezésben egyre inkább egy legalább extravagáns, de lassanként inkább deviáns világ juthat eszünkbe, melyet sok szempontból felesleges luxusként, hóbortként cipel hátán a világ. Eszünkbe jut a művészet ragyogó története, mely az antropozófia modern szemléletéből tekintve már közös múltunkhoz tartozik. Mi dolga van ma akkor az antropozófiának a képzőművészettel?
Rudolf Steiner nem győzi emlékeztetni a hallgatóságát, hogy az antropozófia közléseivel a szavak világában épp csak utalni tud valamire, képeit a szívig kell, hogy hagyjuk hatni, hogy ott tudjon elkezdeni élni bennünk. Ebből akkor tud tettvágy születni, amikor megjárva a mély, személyes érintettséget, túljut a személyesen és az ember a saját teendőjét találja meg vele. Márpedig pontosan ez a személyes érzésben való érintettség és az abból fakadó tettvágy a művészi közép területe is. Akkor hát hogyan is áll az antropozófia és a művészet kapcsolata ma?
Az antropozófia által feltárt óriási összefüggések katartikusak, és az embert teljes emberi mivoltában megmozdító képeket, imaginációkat rejtenek, melyeket a művészeknek feladatuk lehetne megpróbálni kibontani. A művészet méltó eszköz ehhez. Sosem volt korábban olyan helyzet a művészettörténetben, ami a XX. század első felére-közepére előállt, hogy a művészi eszközökkel mindent és bármit „szabad” tenni, és ugyanakkor már a szellemi világról való tudás is hozzáférhető, nem csak beavatottak kiváltsága. Közkincs. Ez a kettő mégis –még ma is- nagy részben parlagon hever egymás számára. Miért? Hogy áll az antropozófia által inspirált művészet a világban?
Két jellegzetes képet, élményt szeretnék ezzel kapcsolatban egymás mellé állítani: Dornachban, a Goetheanum szomszédságában néhány festőtársammal együtt ellátogattunk egy jelentős antropozófus festő, Steiner-tanítvány otthonába, ahol felesége megható szeretettel kalauzolt végig a 4000 db-os életműben, melyet férje hagyott rá, aki meghatározó irányt mutatott Steiner halála óta az antropozófus festőknek-művészeknek. Aqurell-képek voltak, jellemzően meditációk nyomán születtek, hűen őrizve Steiner keze nyomának jellegzetességeit. Karakterében tiszta, jól felismerhető antropozófus festészet, tiszteletet ébresztő életmű. Mikor az idős hölgyet faggattuk, mit gondol a művészet feladatával kapcsolatban, a képekre mutatott; -Ennyi, nem több. E jól felismerhető antropozófus irányzat –Magyarországtól eltérően- folyamatosan jelen lehetett Németországban a XX.század során. Mára ezelőtt az irányzat előtt Németország-szerte a „külső” világ galériáinak kapui jellemzően bezárulnak, a művészet-értők által egy zárt világot szimatolva. Ez az antropozófus irányzat így nem igazán tudja hallatni hangját “kinn”,az erő világában.
A másik történetben Csehországban nyílt egy kapu: A közelmúltban Olmützben kiállítást rendeztek a világ jelentős antropozófus festőinek képeiből. Az egyik szervező, Prof. Dr. phil. Reinhold J. Fäth ezt követően egy Goetheanumban rendezett konferencián az antropozófus művészet létezését képviselte, ugyanis a dornach-i konferncia központi témájaként ennek puszta léte, mint kérdés fogalmazódott meg. Ezen a konferencián is jól tapintható vált egy ma élő, másik megközelítés is: eszerint az az antropozófus művész, aki művész (jelentsen ez bármit is) és emellett antropozófiával foglalkozik.
Jól érzékelhető tehát két kialakult megközelítés: az egyik –jellegzetességei szerint- egy megismerési utat követ, ennek lenyomatát őrzik a képei, melyekben a fő szerep az antropozófiából ismert lényeké, szimbólumoké, kötött technikával és színhasználattal, az antropozófia egyfajta narratív illusztrációjaként is mutatja magát.
A másik megközelítés előtérbe helyezi a művész individualitását, a művek jellege alapján az akarati karakter és a művészi szabadság dominál. Hogy a művek hogyan kötődnek az antropozófiához az alkotó személyén túl, az a művész ügye.
*
Rudolf Steiner maga érzékelteti egyik misztériumdrámájában annak a dilemmának a jellegzetességét, hogy elsőre mennyivel vonzóbbnak, felszabadítóbbnak tűnik a szabad vágyak, ösztönök kiélése, kipróbálása a művészet terén, ahhoz képest, amilyen aszkétikusnak és szikárnak gondolnánk elsőre az utat, mely a szellemi iránti odaadás felé kötelezi el magát. Ha nagyon őszinték vagyunk, mindannyian ismerjük az emögötti dilemmát.
Az előbbi esetben ami a privát fantáziából, hajlamból, fakad, kényszerítő erővel tör elő és végtelen szabadságot ígér. Ha csak ebből a kútból merít, az ember előbb-utóbb csak saját meglévő hajlamainak adózik, végül is saját maga iránt marad „részvéttel”. (Ennek az iránynak újabb és újabb önkényes ötleteit ösztönzi és ünnepli a mai „művészet-ipar” is.) Utóbbi megközelítés viszont csak addig tűnik szegényebbnek, amíg az általa kínált magasabb megismerésekről nincsenek személyes megérintettségben átélt, erős képeink, melyek kivezetnek hajlamaink bűvköréből és nevelik a lelket. Csak nehezen akarjuk elhinni, hogy a magasabb iránti odaadásban –gyerekkorban egy tekintélyre való felnézésben- iskolázva fejlődik ki az érzésvilágunkban a mélyebb gazdagság.
Ha egy antropozófia által feltárt összefüggés pusztán gondolati marad, az az érzékletes fantázia számára még hozzáférhetetlen, ilyen módon megbénítja a művész saját, fakadó alkotóerőit. Az áttörésnek a személyességhez van köze rejlik. Ahogyan az önálló beavatási út, és ahogyan a megváltás is mélyen a személyes sorsban történik. Ahol képes a személyes mélységben megérinteni egy-egy szellemi imagináció mozzanata, és az elképzelése során részletekbe menően, személyességgel átjárt érzésekkel tudom feltölteni, először hasonlatok, asszociációk fakadnak és sereglenek oda. Szeretni kell ezeket az apró élményeket, amik az elképzelés során sikerülnek. A szellemi tartalomhoz a szinte megnevezhetetlen, illékony, mélyen személyes „ízeken”, élményeken keresztül jutunk közelebb. Ezt a jelenséget Steiner is nemegyszer érzékelteti pl. a karmikus kutatási módszerére utalva. A lényeg ott rejlik, hogy ebben a mélyen személyesben viszont szellemi tartalmat élünk át. Ez így, a személyes megérintettséggel együtt már kiapadhatatlan inspirációs forrás a művész számára.
Ha komolyan veszem, hogy pl. a sas tolla ugyanannak a szellemileg létezőnek a külső természeti világ erőibe való beleformálódása, mint ami szellemi létező, ha az ember bensőjében tevékeny, akkor ott, mint gondolati erő nyilatkozik meg; ez nem hagyhatja változatlanul szokásos köznapi képalkotásom minőségét. Sok mindent kell átalakítani és megeleveníteni a halott fogalmaim és a képalkotásom gyakorlatában. A gyermeki átélés öröme kell, hogy előjöjjön az alkotás során az „ízes” apróságok iránt. Különben absztrakt információ marad; egy „kibontatlan” csomag. A művész nem átallja, hogy gyermeki kíváncsisággal szeresse a pl. a madártollat, részleteiben, és konkrét, de gazdag fantáziáját működtesse ahhoz, hogy itt végül megismerő alkotásra lehetőség legyen. Miközben az alkotásban az érzékletes elemmel dolgozik az ember (forma-, színkísérletek), fél szemmel az említett –szellemivel való- összefüggésre is tud tekinteni az előbb említett módon. Egészen gazdagon adódnak személyes felfedezések, ha a jelenségek világához hajlandóak vagyunk ilyen módon odahajolni.
Két irány adódik a művészet terén könnyű válsztásként. A magasabb megérintettségből adódó jámbor vagy áhítatos lelki alaphangulat könnyen talál kapcsolódást az érzelgős ábrázolással, a giccsel. A giccs szót pejoratívan szokás emlegetni, ez esetben részvéttel, megértéssel szeretném. A giccsben van valami, ami a saját szívnek nagyon fontos. Ennek művelője másra ugyan még nem tud figyelni, egyelőre a saját szívébe, mint harckocsiba ül be –ahonnan ki sem lát-, hogy a környezetét „lerohanja” vele. Ekkor még az ember nem tud a külső hatásra figyelni, belülről, szívéből dalol. A művész ezzel szemben az egész alkotó folyamatban végig tudatosan a végső képen, az egyetlen katartikus hatás kidolgozásával foglalkozik -ami majd másokhoz megérkezik.
A másik könnyen adódó kísértés a nagy összefüggésektől megérintett lélek számára, hogy fejben belátva őket, mintegy illusztrálni, „kinyomtatni” akarja az ésszel belátott hatalmas ívű képeket. Itt az ember folyton abba fog botlani, hogy az absztrakt gondolat területén reked, motiváló érzéseit megtartja privátnak, kifelé pedig csak szimbolizál, utal valamire, de az absztrakt jelentés maga még nem érzékletes művészeti hatóerő.
Ha az ember, -a művész- az antropozófia által közölt összefüggések nyomán neveli érzésvilágát, látásmódját, akkor ezzel a „hátországgal” megerősödve képes hűnek maradni ahhoz a témához, amit sorsa a legtermészetesebb, akár leghétköznapibb módon hoz elé. Akkor képes a sorsa szereplőin, motívumain fellobbanó személyes tüzéből adni annak az alkotófolyamatnak, ami nem csak saját hajlamairól szól, hanem amivel szellemi tartalom megismerése felé fordul. Ekkor az ő számára adatott sorsból, életútból, saját történetéből merítheti a motívumot és hozzá akár a világát, hangját is. Az antropozófia átfogó szemléletet ad, ez nem stilisztikai kérdés, és ha nem is kizárólagosan orientál a téma-keresésben, akkor is ezek szabad kereséséhez világszemléletet, az emberség tudatát adja. Az ábrázolás erénye a láthatatlan tartalmak felé tett lépéseknél is velünk maradó érzékletesség, melynek segítségével az imagináció területére merészkedhetünk.
A világ tovább-teremtésében való részvétel érzése, mélységes megtiszteltetés a művész jussa, mikor sikerül személyesen megalkotott imagináció kibontása alkalmával saját érzéssel és akarattal részt venni a színek és a formák bölcs akaratában. Ehhez a művészet tevékeny területére kell lépni és személyes átélésből dolgozni.
Szükségesnek tűnik, hogy létrehozzuk ezeket a képeket és szembe állítsuk az egyre mechanikusabbá váló világ anti-képeivel, vagyis a lényegüket épphogy nem megmutató, hanem elleplező világ- hazugságokkal. Amit az antropozófia által inspirált művészet adhat, hozzá tudja segíteni az embert minden téren az emberséges közép átéléséhez, annak megerősödéséhez.
