A közelmúltban hallottam az elmúlt időszak talán egyik legtalálóbb mondatát. “Ha egy ajtó bezáródik, akkor az az ajtó zárva van.” Azt hiszem, valami ilyesmi történt velünk. Nem tudom, hogy ki és, hogy pontosan miért, de igazi nagy lendülettel ránk csapott egy ajtót.
Bezártak! Elzártak! Kizártak! Lezártak! Sokunkat, mindannyiunkat.
Az ajtócsapás utáni időszakban, amikor még visszhangzott a fejemben a csapódás keltette döngés, zavar, félelem és tehetetlenség lett úrrá rajtam. Gyerekeken, nagyszülőkön, szülőkön egyaránt.
Egy alkalommal, amikor a gyerekek elől a mosdóba zártam magam, hogy végre egyedül lehessek, rájöttem, hogy bármennyire is vicces a fenti mondat, mégis csak az eredeti verziója az igaz. Meg kell találnom a többi, eddig rejtett ajtót, vagy a karantén végén itt találnak rám a WC- be bezárva. Úgy éreztem magam, mint Parti-Nagy Lajos Mauzóleumának szereplői, akik végig azt hiszik, hogy egy zárt kapu mögött kell megoldaniuk a problémát, miközben az ajtó végig nyitva állt! Azt hiszem, mindez azért történt, mert mindig egyszerűbb és könnyebb elfogadni azt, amit kívülről ítélnek ránk, mint tenni a változásért.
Ezt követően minden reggel kilenc órakor becsengettem a zenélő dobozunkkal. Megtanultam, hogy “Egyenesen állok, mint a tölgyfa”, amire egyébként mindig is vágytam titokban. Énekeltünk, furulyáztunk, amitől a kutya minden alkalommal idegrohamot kapott, és gyertyát gyújtottam. Csak ezután álltunk neki a napi feladatnak. Elkezdtem élvezni, hogy minden nap főzök a négytagú családnak, mintha mindig szombat lenne. A mindig vallott; fusson az, aki menekül elvemet ugyan nem adtam fel, de futási undorom legyőztem, és megtanultam futni. Hat hét után 5-6 kilométereket róttunk a használtan vásárolt futóbabakocsinkkal.
Elkezdtem érteni a fiam versengési lázát, s végre tudtam neki segíteni. Az addig előttem rejtett készségeit fel tudtam fedezni, s úgy tudtam dicsérni, ahogy előtte soha. A férjem pedig végre összerakta első önálló albumát.
Úgy éreztem magam, mintha egy elvarázsolt kastély folyosóján sétálnék végig, ahol az egyik ajtóból mindig nyílik egy másik, és egy másik, és egy másik…..
Azt hiszem, szerencsés vagyok. Megmaradt az egészségünk, megmaradt a családunk, megmaradt az otthonunk, a munkánk, ha kicsit csorbult is, de lettek új vágyaink, és megtanultuk legyőzni a félelmünket a láthatatlannal szemben.
Van még egy ajtó…, amin biztosan tudom, hogy be kell lépnem. Azt mondják, hogy a helyzet miatt Olaszország tengerpartjainál egyre többször látnak delfineket kiugrálni a vízből. Ha belépek, akkor megígérem, hogy hangosan suttogva odakiáltok neki: Arrivederci!
