2020.szeptember havának 12. napján
ismét szemtanúja lehettem a versenynek, a nagy Zeusz kegyelméből. Az Ő tiszteletére minden 50. holdtöltén megrendezik Olimpia városában ezt a nemes küzdelmet. Amióta az eszemet tudom, nézője vagyok, s bár a férfiak nem taszítottak a mélybe a Typaion hegyről, amiért megszegtem a törvényt, és férjezett asszonyként, álruhában végignéztem imádott fiam, Peisirodos küzdelmét, az istenek királya a halálom után bolyongásra ítélt a földön. A nevem Kallipateira, akit az Alvilág nem fogadott be. Az olimpia a múltam, a jelenem és a jövőm. Apám, három fivérem és unokaöcsém bajnokként éltek, s fiam is szép jövő előtt állt, amikor a férjemet magával ragadta Hádész. Attól a naptól fogva azon munkálkodtam, hogy Peisirodosnak mindent megadjak, ami egy leendő bajnoknak kijár: edzője lettem, s férfinak öltözve elkísértem őt Olimpiába. A győzelme pillanatában úgy eluralkodott rajtam a boldogság, hogy a ruháimat ledobálva ünnepeltem. Akkor körbevettek engem, és megszégyenítettek, fejemre olvasták, hogy megszegtem Olimpia törvényét. Kasszandra, a peloponésszoszi háború hőse, tanúja volt vergődésemnek, és érveivel kiállt mellettem családom bajnoki névsorát kiáltva a férfiak arcába. De Zeusz nem volt ilyen elnéző: 2448 éve járom e földet, s arra ítéltettem, hogy minden 10. Olimpián égbe lendüljön a karom, és minden bajnok születését örömmámorban úszva ünnepeljem.
Mindeddig. A szívem most megnyugodhat, Zeusz üzent nekem, és immár átléphetek az Alvilág végtelen mezőire.
A megváltás a fent említett napon, 2020.szeptember 12. napján érkezett. Amint lentebb írom, úgy történt, és tanulságul hagyom itt e feljegyzést mindazoknak, akik győzelemre áhítoznak mások fölött.
Éppen 40 éve szunyókáltam immár Olimpia oszlopai között, amikor Hermész felébresztett, és Olimpia szellemével együtt elragadott Európa közepére. Reggel érkeztünk, amikor a nap már teljes pompájában ragyogott egy eldugott kis tanyára. Gyerekeket láttam, fehér ruhába öltözött lányokat és fiúkat, 12 évesek lehettek. A ruhájuk szegélyét kék mintával díszítették az ünnepre, és körben állva tüzet szítottak Héliosz tiszteletére. Csendben nézték a lángokat, majd karjukat és lábukat, egész testüket légzésük és szívverésük ritmusához igazítva, egyszerre mozogva ajánlották fel versengésüket az isteneknek. Ilyet még nem tapasztaltam. Úgy láttam, ünnepi játékokon vagyok, de a versenyzők és edzőik nem egyenként, s nem egy bika kiontott bele mellett esküdtek arra, hogy mindent szabályt betartva készülődtek, s tisztán állnak ki a küzdelmekre. A nagy Zeusz szobrát is hiába kerestem. A gyerekekben alig megformálódott szavak nem a saját győzelmükért való fohászkodást jelentették. Azt üzenték: együtt vagyunk. Azt suttogták: a magunk legjavát adjuk. Ott ültem, a nézők között láthatatlanul, és azt vettem észre, hogy én is az ő gondolataikat mormolom. Azok, akik között elvegyültem, csendben figyelték őket. A gyerekek tanítói és a többi felnőtt mind úgy álltak ott, mint velük egyenrangúak. Olyanok, akiknek a teste nem Apollón és Aphrodité tökéletes vonásait örökíti tovább, és akik mégis szépek. Nem tudtam okát adni, de láttam, hogy így van.
A hátam mögött egy kemény sátorlap alatt már készült a lakoma: az Athén és Spárta színeit viselő leplek díszítette térben pompás ételek sorakoztak nagy tálakban: saláták és citromos, omlós, krémes sütemények, s a távolban férfiak ágakat szakítottak le száraz, de lábon álló fákról, hogy húst süssenek az asszonyokkal vállvetve.
S akkor elkezdődött: leányok indultak csapatban futni, majd másfél mérföldes távra. A fiúk később követték őket, így egyenlítve a nemek közötti természet szabta eltéréseken. Amikor beért az első, a közönség tombolt. Felugrottam én is, s már épp dobáltam volna le a ruháimat az ünneplés hevében, amikor azt láttam, hogy nem adtak a győztes kezébe pálmaágat, hanem hatalmas tapssal ünneplik a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik…, az ÖSSZES befutót. És persze mindenki beért. És mindenki bajnok volt!! Az a gyermek is, s talán őt ünnepelték mind a leghangosabban, aki utolsóként lépte át a célegyenest. Letaglózva ültem… volna, ha a karom nem lendült volna újra és újra a magasba, ha a torkomból nem szakadt volna fel győzelmi kiáltás mindannyiszor, ha befutott valaki. Hatalmas Zeusz, mit tettél velem? Miféle világba vezettél?
És folytatódott a versengés: magasugrás, a lécet minden futam után magasabbra tolva. A gyerekek koncentrált figyelemmel, újra és újra, saját mozdulataik teljes tudatában rugaszkodtak neki. S aki leverte a lécet, csak ismét nekilendült: és másodjára sikerült!
Távolugrás, sprint futás és birkózás. Mennyi nevetés, nekifeszülés, és aki lekerült a földre, újra felállt. Gerelyhajítás, diszkoszvetés, váltófutás. A mozgás sokszínű formái, mind egyénekre gyúrva, és benne a koncentrált, egyedi figyelem.
Nem mindennapi olimpia. Láttam, hogy minden versenyzőnek kijár a tisztelet. És felidéződött bennem Peisirodos küzdelme, s a rettegett szégyen, ha mégsem győzedelmeskedik.
Itt mindenkinek ünneplés jár! Nem értettem… Aztán eszembe jutott a gyerekek néma fohásza, amit önkéntelenül is velük mormoltam el: a magam legjavát adom. És abban a pillanatban felnyílt a szemem. Igen, mind győztesek vagyunk, ha felismerjük és elfogadjuk a képességeinket. Ha élünk velük és egymás felé fordulunk általuk, ha képessé válunk azt a testet, lelket, sorsot és szabadságot élni, ami ezen a földön nekünk adatott. És elkezdtem látni, mi zajlik körülöttem: lányok, fiúk, férfiak és asszonyok, idősek, fiatalok, mind oly különbözőek, mind mások. S ez a másság esély, az egyetlen, az én, a saját életem. És ezt a másságot itt nem szégyelli senki. A győzelem azt jelenti, hogy eltűnik belőlem a büszkeség, és megszületik bennem az elfogadása annak, aki vagyok. És ez a valaki nem akkor győz, ha a másikat túlszárnyalja, akkor győz, amikor megmutatja magát a közösségben, és amikor azt adja, amit egyedül csak ő tud adni. A maga legjavát.
A győzelem az, amikor erre rátalálunk.
A másfél órás versenyt tánc követte és lakoma. Felszabadult öröm és állatsimogatás. Nyuszi, hörcsög, kecske… A gyerekek ünneplőben nekiszaladtak a rétnek, bebújtak az istállóba, labdáztak és futkároztak. Érezték, hogy az emléklap, amelyet az olimpia végén kaptak, most különleges. Mert egy olyan pillanatban született, amikor a földön sokan félnek. Láttam, ahogy ezek a gyerekek felidézik és bezárják Pandora szelencéjét. Belezárják a félelmet, ami a földön végigsöpör. És bárhogy is lesz, ez győzelem. A félelem az, ami miatt elbukunk.
Én akkor régen azt hittem, nem félek. Hogy bátorság kiállni a fiam mellett, megszegni a törvényt és győzelemre juttatni őt. De amikor ott a férfiak körbevettek, és le akartak taszítani a Typaionról, féltem. Nem mertem vállalni a következményét annak, amit elkövettem. Ma már megtenném. Én magam sétálnék bele a szakadékba, hiszen elvégeztem a dolgom, megtettem, amiben hittem, győztem.