Sokan látják, mit teszel, és azt hiszik, ismernek. Kevesebben értik, hogy mit gondolsz, és azt hiszik, látnak téged. Néhányan tudják, hogy mit érzel, és közel vannak hozzád.
Érzékeled mindezt, és belenézel a tükrökbe. Látni véled a tetteit, a gondolatait, az érzéseit valakinek, akit úgy nevezel: én.
Aztán becsukod a szemed, és kitárul az elméd. Ez is tükör. Az emlékeid gyűjteménye önmagadról és a világról. Tettek, gondolatok, érzések tárháza. Sok-sok tükör, amelyek egymás felé is fordulnak. Egy élő, mozgó világ, egy rendszer. A te rendszered. Ide kerül be a világról és önmagadról szerzett minden információ. Születésed óta dolgozol a megteremtésén. Egy konstrukció, amelyen keresztül mindent érzékelsz. És értékelsz. Itt laknak a te hiteid. Az elméd a lakhelyed. Azt hiszed, azonos vagy vele. Úgy hívod: én. Azt gondolod, hogy a test, amelyben nap mint nap ébredsz, te vagy. Mindaddig, amíg ez jelenti számodra a valóságot, nem jut eszedbe, hogy másként lehet. Hiszel a nagy gondolkodóknak. Van benned egy működés, ami meggátol abban, hogy megkérdőjelezd a nagyok mondásait. Jó, ha ezt észreveszed. Egy nagy gondolkodó például azt mondta: “Gondolkodom, tehát vagyok.” De biztos, hogy úgy értette, hogy “Én a gondolat vagyok.”? Nem lehet, hogy inkább azt jelenti: “Gondolkodom, és ebből tudom, hogy vagyok.” Vagyis van valami, valaki, aki gondolkodik, és én vagyok az, aki ezt tudja. Descartes megfogalmazta az elme természetét. A pszichológusok is megfogalmazzák az elme természetét. Beszélnek intellektusról, érzelmekről… A bölcselők asztala meg az, hogy rákérdezzenek az önvalóra. És mindezt az elme eszközeivel teszik.
Na, itt betévedünk a sűrű sötét erdőbe. De persze jó kaland: vakon tapogatózni előre és közben kiáltozni és kiszabadítani néhány arra tévedőt az általunk már felderített vermekből. Csapatot szervezni a világ megmentésére, kipróbálni az erőnket, a képességeinket fejleszteni. Mind szuper, mert úgy érezzük, élünk, tevékenyek vagyunk, problémákat oldunk meg, teszünk a szeretteinkért. Vagy azért, akit önmagunknak nevezünk. Ismerős, ugye? Nem a filmeken zajlik az élet, de a filmek megmutatják, mit tartunk életnek.
Amit a filmek nem mutatnak meg, az te vagy. A gondolatod, ami irányt mutat neked, vajon te vagy? Az érzés, ami sokszor elragad, elmúlik, és te ott maradsz. Az érzés vajon te vagy? A céljaid, amelyeket követsz, következnek mindabból, akinek hinni véled magad. A céljaid vajon te vagy? A hitrendszered, ami alapján eligazodsz a mindennapokban, a korlátok és engedélyek, az útjelző tábláid, ezek talán te vagy?
Az önismeret azt jelenti, hogy felismered azt a konstrukciót, azt az ént, amit alkottál. És amikor már látod, akkor az alanyból tárgy lesz. Itt változik meg a szemléleted. Vár a ráébredés pillanata: “Az vagyok, aki van.” Nem az, akin keresztül látom a világot, hanem az, aki látja. De ez még mindig lehet a legfejlettebb elme megértése. Ez még mindig lehet az “önátalakító elme” szuperélménye, és ez még mindig nem az ébredés. A valódi ébredés nem intellektuális természetű. Ha már idáig eljutottál, TUDNI FOGOD, mi minden nem te vagy. Csak MÉG NEM ÉLED ÁT azt, aki van.
Mindannyian azon az úton haladunk, ami elvezet az önérzettől, az öntudaton át az önvalóhoz. Ez az emberiség ősi útja. Milliárdnyi különböző ösvényen járunk, és ez rendben van így. Vannak egészen sűrű és sötét részei ennek az ösvénynek. Segít, ha van a kezünkben lámpás.
A lámpa fénye persze csak arra vetül, ami kívül van. Hogyan fordíthatnánk a fényét arra, aki tartja?
Lehetséges, hogy érdemes megállni egy pillanatra és elkezdeni befelé figyelni? OK, ami tuti, hogy ott találkozol az elméddel, egy világgal, amit magadnak hiszel. Nem gond. Az elme a küszöb őre. Egy világot őriz, ahová mind meghívást kaptunk. Indulj befelé, hogy egyszer – a saját rémeid, árnyaid és próbatételeid felismerése után (mint a mesékben a királyfi a királykisasszonnyal) – végre igazán találkozhass önmagaddal!
