A színek természetéről nemrégiben tartott előadások segíthetnek bemutatni, hogy az embert valódi lényében csak
akkor tudjuk megérteni, ha a teljes univerzummal kapcsolatban lévőnek tekintjük. Ha az ember lénye után érdeklődünk,
el kell jutnunk addig, hogy felpillantsunk a Földről arra, ami túl van a Földön. Korunk ezt különösen megköveteli. Láttuk,
hogy az emberi intellektus egyre inkább leárnyékolódik és annak a fejlődésnek eredményeképpen, amely a XIX.
században ment végbe, a továbbiakban már nem a valóságban gyökerezik.
Ez mind arra utal, hogy embernek feltétlenül gondolni kellene arra, hogy lelki életébe új benyomásokat kapjon. Ez
különösen azáltal válik világossá, ha idevonatkozó nagy kozmikus eseményeket – amelyeket már más nézőpontból
megvizsgáltuk – mégegyszer a lelkünk elé állítunk.
Önök emlékeznek arra és jól tudják a Szellemtudomány körvonalai c. könyvből, hogy a Földfejlődés egyik nagy
eseménye a Holdnak a Föld lényéből való kilépése volt. A Hold, amelyet ma úgy látunk, hogy a kozmikus térségekből
sugárzik felénk, valamikor összefüggött a Földdel, aztán különvált tőle és most mint kísérő kering körülötte.
Tudják, hogy a Hold Földből való kiválása milyen mélyreható változásokat okozott az egész emberiség fejlődésével
összefüggésben. Időben messze vissza kell mennünk egészen az Atlantiszi özönvíz elé, hogy megtaláljuk azt az
időpontot, amikor a Hold a Földlétből kilépett.
Ma arra korlátozzuk vizsgálódásunkat, hogy mi történt a Földön az ember lényével és a körülötte lévő természeti
világgal annak következtében, hogy a Hold kivált a Földből. Láttuk, hogy tulajdonképpen a különbözően színezett
ásványok, tehát a színezett ásványi testeknek a színezettsége alapjában véve Földnek a Holddal való viszonyából ered.
Ezt a tényt felismerve lehetővé válik számunkra, hogy ezeket a kozmikus eseményeket összekapcsoljuk a létezés
művészi felfogásával. Ezzel azonban még más fontos és nagy jelentőségű dolgok is összefüggenek. Az ember
lényisége a Földlétet megelőző átalakulásoknak – nevezetesen a Szaturnusz, Nap és Hold fejlődési periódusnak – az
eredménye, és mialatt ezekben fejlődött, nem létezett ásványi birodalom. Az ásványiság első alkalommal a Földkorszak során jelent meg. Amit ásványi anyagnak ismerünk, először csak e Föld-korszak alatt vált az ember részévé.
Az ős-Szaturnusz, ős-Nap és ős-Hold állapotai alatt az emberben egyáltalán nem volt semmilyen ásványiság. A
szervezete sem volt alkalmas a földi létezéshez. Igazi természete szerint kozmikus lény volt. A Hold kilépése előtt, s
mielőtt az ásványiság a maga sokszínűségével létrejött, az ember nem volt alkalmas a földi létre. Ha szabad így
kifejezni magam: A szellemi lények számára, akik a földi evolúciót vezették, nagyon fontos kérdés volt, hogy mi kell,
hogy történjen az emberrel. Küldjék-e le a Földre, vagy pedig engedjék, hogy a létét a Földön kívül töltse? Az
emberiség fejlődését irányító lények döntésének nevezhetjük azt, hogy a Hold különvált, ezáltal azonban az egész Föld
és vele együtt az ember megváltozott. Azáltal, hogy a durva Hold-anyag kivált a Földből, az ember organizmusa olyan
módon fejlődött, amely lehetővé tette számára, hogy földi emberré legyen. Ezáltal – a Hold kiválása és az
ásványvilágnak a földibe való beletagozódásával – az ember földi emberré vált. Alapjában véve ezzel kapta meg a földi
súlyát. A földi nehézségi erő nélkül soha nem válhatott volna olyan lénnyé, amely képes a szabadságra. Bizonyos
vonatkozásban ezelőtt nem volt igazi személyiség. Azáltal vált csak azzá, hogy az erők, amelyek a testét kellett hogy
alkossák, összehúzódtak. Az erőknek ez a koncentrálása a Hold kiválásának és az ásványvilágnak a földibe való
betagozódásának eredménye volt. Az ember tehát személyiséggé vált és ezáltal a szabadság elérhető lett számára.
Az ember fejlődése a Földön a Hold kiválása óta a legkülönbözőbb állapotokon ment keresztül. Mondhatjuk, hogyha
semmi más nem történt volna, minthogy a Hold különvált a Földtől, akkor az ember számára még mindig lehetséges
lenne, hogy olyan képeket jelenítsen meg a szervezetéből, a testi-lelki lényéből fakadóan, amelyek az ősi tisztánlátással
merültek fel.
Az embert ettől a képességétől nem fosztotta meg a Hold kiválása. Még mindig képekben látta a világot, mint ahogy
azt már gyakran leírtuk. Ha semmi más nem történt volna, a mai napig is képi világban élne. Azonban tudjuk, hogy a
fejlődés folytatódott. Az ember nem maradt a Földhöz bilincselve. Az ember bizonyos vonatkozásban ismételten
visszafejlődésre lett késztetve és ez a visszafejlődés tuladonképpen a XIX. században érte el a csúcspontját. Ezt már
többször leírtam, de a régi korokban is megjelent az, hogy az ember bizonyos vonatkozásokban, még akkor is, amikor
mint ’anyagcsere ember’ volt a földi gravitáció erőinek alávetve, alkalmassá vált a kozmikus létezésre, mint ’fej ember’.
Az ember kifejlesztette az intellektusát. A Krisztus utáni IV. századra az ősi tisztánlátási képek az intellektuális tudat
formáivá sűrűsödtek be. És ezután, nevezetesen a XV. sz. óta az emberi intellektus elkezdett egyre inkább
leárnyékolódni. Bár az emberi intellektus szellemi képesség az emberben, a létezése nem a valóságban gyökerezik,
hanem ez csak egy képi lét. Amikor a mai ember pusztán az értelmével gondolkodik, akkor ezek a gondolatai egyáltalán
nem a valóságban gyökereznek. Az emberi gondolatok csupán egy árnyéklétben mozognak. Ez a XIX. században vált
legerőteljesebbé. Ma az embernek nagyonis hiányos a valóság érzéke. Az ember szellemi elemben él, de ezzel
egyidőben materialista. A szellemi gondolataival, amelyek pusztán árnyékgondolatok, teljes mértékben az anyagi létet
gondolja el.
Így következett be ez a második esemény, az ember ismét szellemibbé vált, de az, amit számára szellemi
tartalomként korábban az anyag adott, továbbá már nem lelkesíti át. Szellemibbé vált, de a szellemi képességeivel csak
az anyagi létezésről gondolkodik.
Önök tudják, hogy a Hold egyszer újraegyesül majd a Földdel. A csillagászok és geológusok számára, akik az
absztrakciók világában élnek, a Holdnak ez az egyesülése a Földdel ezer és ezer évek múlva lesz esedékes, azonban
ez puszta illúzió. A valóságban ettől az időponttól egyáltalán nem vagyunk olyan messze. Az emberiség, mint olyan,
egyre fiatalabbá és fiatalabbá válik. Az emberi lények el fognak érkezni oda, hogy a testi és lelki fejlődésük csak egy
bizonyos életkorig történjen. Krisztus halálakor, azaz a Golgotai esemény időpontjában az emberi lények általában a 33.
életévükig tudtak fejlődni testükben és lelkükben. Ma ez már csak a 27. életévig tart. A 4. évezredben el fog jönni az idő,
amikor az ember csak a 21. életévéig lesz képes fejlődni. A 7. évezredben a testisége által csak a 14. életévig lesz
képes fejlődni. Az asszonyok ezután meddővé válnak. Egy egészen más földi életforma fog megjelenni. Ez az a
korszak, amikor a Hold közeledni fog a Föld felé és ismét a részévé válik.
Nézzék, jelenleg szükséges az, hogy az ember elkezdjen rátekinteni az ilyen Földön kívüli eseményekre. Nem csak
általánosságban és absztrakt módon kell valamely isteni dologról álmodni, hanem szem előtt kell tartani azokat a
történéseket, amelyek az ember fejlődésével összefüggenek. Tudni kell: a Hold egykor elhagyta a Földet és egyszer
majd újra belép a Földbe. Ahogyan a Hold kiválása egy meghatározó esemény volt, ugyanúgy lesz a visszatérése is.
Bár mint emberi lények, még a Föld lakosai leszünk, a születés már nem a megszokott módon fog történni; másképp
fogunk a Földhöz kapcsolódni, nem a születés által. Addig azonban még bizonyos módon továbbfejlődünk. Össze kell
kapcsolni azt, ami ma történik, azaz az intellektus elsötétülését azzal, ami egyszer meghatározó eseményként
elkövetkezik a Földfejlődés során: a Hold belesurranását a földi anyagba.
Intellektusunk egyre inkább leárnyékolódik. Ha ez így folytatódna és az emberiség soha nem határozná el, hogy
befogadja magába azt, ami most képes leáramlani a szellemi világokból, akkor az ember egyre inkább beleolvadna
intellektusának ebbe a leárnyékolt szürkeségébe.
Gondoljanak arra, hogy tulajdonképpen mit is tartalmaz ez a leárnyékolt intellektus? Ez magát az emberi lényt sem
tudja megérteni. Csak az ásványvilágot érti. Végülis az ásványvilág az egyetlen világ, amelyet ez a leárnyékolt
intellektus valamilyen fokig képes megérteni. Már a növények élete is rejtély marad; méginkább az állatok élete; míg a
saját élete teljesen átláthatatlan marad számára. Így formál képeket az ember a világról, amelyek tulajdonképpen
világkérdések és csak azt tartalmazzák, amely nem képes közelkerülni a növény, az állat és különösen az ember
lényéhez. Ez a képalkotás egyre inkább folytatódik, ha az ember nem határozza el, hogy befogadja azt, amit a
világlétezésre utaló új imaginációk közvetítenek számára. Az élő bölcsességet, amit a szellemtudomány képes közölni,
ezzel a leárnyékolt intellektuális fogalmakkal és képzetekben kell felvenni, ezáltal kell, hogy életet nyerjenek az értelem
árnyékképei.
Az értelem árnyékképeinek élettel való áthatása azonban nemcsak emberi történés, hanem kozmikus esemény is.
Önök emlékeznek a ’Szellemtudomány körvonalai’ c. könyvem egyik szakaszára, amely azzal az időszakkal foglalkozik,
amikor az emberi lelkek felmennek a bolygókra és ezt követően újra leereszkedtek a földi létbe. Beszéltem arról, hogy a
Mars-emberek, a Jupiter-emberek, és a többiek hogyan ereszkedtek le egymást követően újból a Földre. Egy nagy
jelentőségű esemény történt a múlt század 70-es éveinek végén – erre csak azokból a tényekből kiindulva lehet utalni,
amelyek valaki számára a szellemi világban igazolódnak be. Miután az emberek a Szaturnuszról, a Jupiterről, a
Marsról, stb. még a régi Atlantisz napjaiban lejöttek a Földre – azaz mondhatjuk, hogy a lelkek lényei be lettek vonva a
földi létezés birodalmába – most egy olyan kor kezdődik, amelyben más lények, akik nem emberek, de a létük további
fejlődése érdekében arra vannak utalva, hogy a Földre érkezzenek, kapcsolatba lépjenek az emberekkel és ezt a
Földön kívüli világtérségekből tegyék. A XIX. század 80-as évei óta égi lényiségek szándékoznak belépni a földi létbe.
Mivel a Vulkán-emberek voltak az utolsók, akik leérkeztek a Földre, így most valójában a Vulkán lények jönnek a földi
létbe. Az égi lényiségek már itt vannak. És hogy lehet egyáltalán összefüggő szellemtudományunk, az annak a
körülménynek köszönhető, hogy ezek az égi lényiségek ebbe a földi létbe üzenetként lehozták azt.
No de általában mi az a viselkedés, amelyet az emberi faj mutat? Az emberi nem – mondhatni – kozmikus
szempontból pimaszul viselkedik a kozmoszból jövő, és a Földön csak lassan megjelenő lényekkel szemben. Az
emberiség nem törődik velük, semmibe veszi őket. És ez az, ami tragikus körülményekbe fogja sodorni a Földet, mivel a
következő századok alatt egyre több és több szellemi lény lesz közöttünk – lények, akiknek a nyelvét meg kellene
értenünk. És ez csak akkor lehetséges, ha megpróbáljuk megérteni, hogy mi az, ami tőlük jön: nevezetesen a
szellemtudomány tartalmát. Ők át akarják adni azt nekünk és azt akarják, hogy a szellemtudomány értelmében
cselekedjünk, az a kívánságuk, hogy a szellemtudományt fordítsuk le szociális viselkedésre és tevékenységre a Földön.
A XIX. század utolsó harmada óta szellemi lények érkeznek a kozmoszból a saját lét-szféránkba, otthonuk a Merkúr
és a Hold között fekvő szféra, de már előrenyomulnak és megkísérlik, hogy megvessék itt a lábukat azáltal, hogy az
emberek betöltik magukat a világmindenség szellemi lényeiről való gondolatokkal. Konkrétan akkor utalunk erre, ha azt
mondjuk: a szellemtudomány le akar jutni a földi létbe és ezt fogadnunk kell. Egyre nagyobb megrázkódtatások fognak
történni és a földi lét szociális káoszba fog végül torkollni, ha ezek a lényiségek leérkeznek és a lejövetelükkel szemben
ellenkezés mutatkozik. Semmi mást nem kívánnak, csak hogy előretolt őrei legyenek annak, ami akkor fog történni a
Föld-létezéssel, amikor a Hold egyszer újraegyesül a Földdel.
Ma az emberek viszonylag ártalmatlannak tarthatják azt, hogy csak azokkal az automatikus, élettelen gondolatokkal
foglalkozzanak, amelyek az ásványvilággal és a növények, állatok, emberek ásványi természetével kapcsolatban
merülnek fel. Szeretném elmondani: azok a gondolatok, amelyekben az emberek gyönyörködnek, és amelyben
materialistaként jól érzik magukat, ezek csak kigondolt gondolatok. Képzeljék el, hogy mi történne akkor, ha az emberek
továbbra is úgy gondolkodnának, ahogy leírtuk, egészen addig az időpontig, amíg a 8. évezredben Hold-lét újra
egyesülni fog a Föld-léttel. Ezek a lények, akikről most beszéltem, fokozatosan leérkeznek majd a Földre. Az
emberfeletti Vulkán, Vénusz, Merkúr, Nap, stb. lények egyesülni fognak a Földléttel. De hogyha az emberi lények
ragaszkodni fognak ahhoz, hogy semmi mást ne tegyenek, csak szembeálljanak velük, a Földlét káoszba fog torkollni
az elkövetkező évezredek folyamán.
A földi emberek az intellektusukat automatikusan továbbfejleszthetik; ami a barbarizmus körülményei között is
megtörténhet, de a teljes emberiség ebbe az intellektusba nem lesz bevonva és az embereknek semmi kapcsolata nem
lesz azokkal a lényekkel, akiknek késztetésük van arra, hogy a Földlétezésbe törekedjenek az emberiség érdekében.
És mindezen lényiségek, akiket az emberek ilyen helytelenül gondolnak el, abból az okból, mert a puszta árnyékolt
intellektusuk csak az ásványi természetet tudja megragadni – a durván materiális természetet az ásványvilágban,
növényvilágban, állatvilágban és még magában az emberi birodalomban is -, mindezek a valóságot nélkülöző
gondolatok, egy csapásra valósággá válnak majd, amikor a Hold újraegyesül a Földdel. És a Földből kikel majd egy
borzasztó lényfajzat csürhéje, mely jellegét tekintve az ásványi és a növényi birodalom között helyezkedik el, melyek
automata-szerűek, és túlburjánzó intenzív értelemmel rendelkeznek. Ezek a mozgásukkal szétterülnek a Föld felett,
mint szörnyű, pókszerű teremtmények hálózata, ezek a pókok hatalmas bölcsesség fölött rendelkezik, szervezetileg
azonban a növényi létig sem érnek fel. Ezek a pókszerű teremtmények össze fognak egymással fonódni és a
külsődleges mozgásukkal utánozni fogják azokat a gondolatokat, amelyeket az emberek a leárnyékolt intellektusukkal
gondoltak el, amely nem engedi felpezsdíteni magát azáltal, amit az új imaginációknak és egyáltalán a
szellemtudománynak hoznia kell. Mindaz, amit az emberek ezekkel az irreális gondolatokkal gondolnak, az lényszerűvé
válik. A Föld körbe lesz véve – ahogy ma a levegővel és néha sáskarajjal van körülvéve – egy fészekalja borzasztó
ásványi-növényi pókszerű teremtménnyel, amelyek nagyon értelmesek, de rettenetesen gonosz módon fonódnak
egymásba. És amennyiben az ember nem hatotta át élettel a leárnyékolt intellektuális fogalmait, s ahelyett, hogy létét
azokkal a lényekkel kapcsolná össze, akik a XIX. század utolsó harmada óta megpróbálnak leereszkedni, akkor ezekkel
a szörnyű fél-ásvány, fél-növény lényfajzat kreatúrával kell, hogy összekapcsolódjon. Az embernek együtt kell élnie
ezekkel a pókszerű lényekkel és a kozmikus létben való előrehaladását abban a fejlődésben kell keresnie, amely ennek
a lénynek a sajátja.
Látják, ez olyasvalami, amely meglehetős realitással bír a földi ember fejlődésében, és manapság igen jól ismert
többek számára, akik megpróbálják visszatartani az emberiséget a szellemtudományi ismeretek felvételétől. Vannak
olyanok, akik tudatos szövetségesei a földi emberi lét pókká válásának. Nem szabad, hogy megijedjünk az ilyenfajta
utalásoktól. Az ilyen utalások mögött az van, amit ma gyakran mondanak azok az emberek, akiknek a régi tradíciókból
még van bizonyos tudatossága ezekről a dolgokról és ezeket a régi közléseket a titok bizonyos fátylával szeretnék
körülvenni. De nem helyes a továbbiakban az emberiség földi fejlődésének folyamatát misztikus fátyollal takarni. Ha az
ellenállás mégoly nagy is, ezeket a dolgokat muszáj elmondani, mivel, ahogy én is folytonosan ismétlem, az egyik
legkomolyabb dolog, ami az emberiség előtt áll, az az, hogy a szellemtudományi ismereteket elfogadja-e, vagy
visszautasítja. Itt nem valami olyasmiről van szó, amiről egy elhatározást hozhatnánk, amely egyszerű szimpátiával,
vagy antipátiával függ össze, hanem olyasvalamiről, amely erőteljesen belenyúl a kozmikus összefüggésekbe azáltal,
hogy az emberiség a jelen korban vagy el akarja határozni, hogy fokozatosan belenő abba, amit számára a
világmindenségből azok a jó szellemek lehoznak, akik össze akarnak kapcsolódni az emberekkel, vagy (az emberiség)
ott akarja keresni a jövőbeli kozmikus létezését, ahol ezzel a pókszerű lénnyel a saját elsötétedett gondolatait
egybeszövi. Ma már nem elég az, hogy absztrakt formulákban beszéljünk a szellemtudomány szükségességéről, az
egyetlen dolog, amit ténylegesen tennünk kell, az az, hogy megmutatjuk, hogy a gondolatok hogyan válnak valósággá.
Az, ami olyan borzasztó minden absztrakt teória esetén, hogy ezek olyan absztrakciókat állítanak az emberek elé, mint:
„a gondolatok később valósággá válnak”, de nem jut az eszükbe, hogy a dolog teljes konkrét kihatását megmutassák.
És a dolog konkrét kihatása az, hogy azok az intellektuális gondolatok, amelyeket az emberek ma belsőleg
összeszőnek, egyszer majd pókhálóként körülveszik a Földet, és az emberek, ha nem akarnak kiemelkedni ebből az
árnyékszerű gondolkodásból, akkor bele lesznek tekerve abba.
Meg kell tanulnunk a legmélyebb komolysággal vennünk azokat a dolgokat, amelyeket a színek természetéről
tartott előadásom zárásában mutattam meg, ahol azt mondtam, hogy arról van szó, hogy a színekről való tudásunkat fel
kell emelnünk az absztrakt fizika területéről arra a területre, ahol a művésznek, aki megérti a színek valódi természetét,
a fantáziája és érzékelései nagyonis együtt működik a világba való szellemtudományos betekintéssel. Láttuk, hogy
hogyan lehet megragadni a színek lényét, hogy amit a fizika a maga borzasztó grafikonjaival lerángat Ahriman világába,
azt hogyan lehet fölemelni a művészet szintjére úgy, hogy ez megalapozzon egy színtant, mely mindenesetre távol van
a mai tudomány gondolkodási szokásaitól, de alapja lehet egy művészi teremtésnek, ha az ember áthatja magát vele.
És van itt egy másik gondolat is, amelyet komolyan kell vennünk. Mit élünk meg ma az egész civilizált világban?
Fiatal diákjainkat a kórházba, vagy az egyetemekre küldik, hogy megtanulják az emberi lény felépítését, ahol ezt
elmagyarázzák nekik, de az emberi szervezetet és csontrendszert csak a holttesten keresztül ismerik meg. Megtanulják
logikusan felépíteni absztrakt gondolatokkal az emberi szervezetet.
De ezen a módon csak az ember ásványi jellegét ismerik meg. Ezzel a tudománnyal az emberből csak azt
ismerhetjük meg, amelynek csak a Hold kiválása és visszatérése közötti időben van jelentősége, és azt, ami a jelen
pókszerű gondolataiból majd póklényekké alakul. Elő kell készíteni egy olyan megismerést, mely másképp közelít az
emberhez és ezt csak úgy lehet, hogy a tudományt a művészi szemlélet szintjére emeljük, és elismerjük, hogy a mai
tudomány csak az ásványi természetet képes megragadni, amely vagy maga az ásványvilág, vagy a növényben,
állatban, és emberben levő ásványi; de már akkor is, amikor a növényvilágra alkalmazzuk, a tudománynak egyfajta
művészetté kell válni és méginkább így van ez az állatvilág esetében. Egy állat formáját úgy akarni megérteni, ahogy
azt az anatómusok és fiziológusok teszik, képtelenség. Mindaddig, amíg nem valljuk be, hogy ez egy nonszensz, az
elsötétült intellektus nem tud élő szellemi világfelfogássá transzformálódni. Amit ma ilyen sivár és absztrakt formában
tanítanak a fiatal diákoknak az egyetemeken, annak mindenütt művészi felfogásba kell átalakulnia. Az, ami minket
természetként körülvesz, az művészien teremt. Egészen addig, amíg nem értik meg, hogy az, ami természetként
minket körülvesz, az művészi teremtés és csak művészi fogalmakkal fogható fel, addig nem érkezik gyógyulás a
világképünkbe. Helytálló az az elképzelés, hogy a régi visszaemlékezések, mellyel azok rendelkeznek, akik középkori
várakat láttak kínzókamrákkal – ahol az embereket bezárták egy bizonyos „vasszűzbe”, és nyársakkal átszúrták – bár
ez fizikai és sokkal látványosabb eljárás, de alapvetően ugyanaz, mint ami akkor zajlik le, amikor korunk fiataljait a mai
anatómiára és fiziológiára tanítják és ami ma fiziológiaként és anatómiaként érvényes, az azt mondja, hogy ezáltal
valamit megértettek az ember lényéről. Nem, semmit sem értenek meg, csak azt, ami egy szellemi-lelki kínzás által jött
létre. Azt értik meg, ami szét van szabdalva, az ásványivá tett embert, azt, ami egykor összefonódik majd a Földet
bevonó pókszerű lényekkel.
Hát nem súlyos dolog az, hogy a civilizáció hatalma olyan emberek kezében van, akik a legigazabb gondolatokat
abszurditásnak tekintik? Azokat, amelyek legbensőségesebben és legmélyebben összefüggnek az emberiségfejlődés
üdvével, az emberiség egész missziójával a világon. Ez tragikus és erre a tragédiára rá kell tekintenünk. Az ember talán
csak akkor szedi össze magát, ha ezt a tragédiát egész szemléletesen a lelki szemei elé tárja és jut egy olyan
elhatározásra, hogy ott ahol van, amennyire csak képes, bevesse magát annak érdekében, hogy segítsen a leárnyékolt
intellektusnak befogadni a szellemi világot, mely fentről érkezik lefelé, hogy ez a leárnyékolt intellektus megfeleljen
annak, amibe neki majd később bele kell lépnie. A leárnyékolt intellektus nem szabad, hogy visszalökődjék a
növényeknél alacsonyabb rendű létezés szintjére, a pókszerű lénybe, mely elterjed az egész Föld körül, hanem mire a
nyolcadik évezred beköszönt és a Hold újra egyesülni fog a Földdel, az emberinek fel kell emelkednie. A földinek vissza
kell maradnia, melyet majd az ember kívülről irányít és kontrollál, mint egy lábzsámolyt, amelyet nem kell tovább
magával vinnie a kozmikus létezésbe. Az embernek fel kell készítenie magát arra, hogy nem kell egyesülnie azzal, amit
a Föld felszínén ezen a módon kifejleszt. Ahogy a Föld előtti létezésből az ember bevonódott ebbe a földi létezésbe,
ahogy a Hold eltávozásával a fizikai születés, azaz az (embernek) asszony általi születése megjelent, úgy ismételten
bekövetkezik majd az, hogy az ember nem asszony által születik többé; mivel ez csak egy múló epizód a kozmikus
fejlődésben: ez az az epizód, amely az embernek el kell, hogy hozza a szabadság érzését, a szabadság tudatát, az
individualitás és a személyiség zártságát; ez egy olyan epizód, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni, amire
szükség volt a teljes kozmikus folyamatban, ez azonban olyasmi, ami nem szabad hogy megmaradjon. Az embernek
nem szabad azt a kényelmet választani, hogy csupán egy absztrakt Istenségre tekintsen, hanem a maga
konkrétumában kell hogy meglássa azt, ami a fejlődésével összefügg. Csak azáltal tud az egész lélek-és-szellem
lényének tényleges belső felélesztéséhez eljutni, hogy azt a hatalmas időszakot, amelyen az egymást követő földi életei
során keresztülhaladt, a maga konkrét fejlődési formáiban fogja fel.
Ez az, amit ma az igazi szellemtudomány nekünk elmond. A dolgok azonban összeillenek. Egy akarat fenyeget, az,
hogy kilökődünk a szellemi világból és egyesülni fogunk a földkörüli pókszerű hálóval; egy olyan akarat, amely
tudatosan él egyes emberekben, mert ők azt hiszik, hogy azáltal találják meg a számításukat, ha magukat csak
szellemileg iskolázzák, és a többieket tudatlanságban tartják. De a legnagyobb többség annak a borzasztó sorsnak a
teljes tudatlanságában él, amely akkor vár rá, hogyha összekapcsolódnak azzal, amit a szellemi tudás egy ősi formája
úgy nevez, hogy a „romlás 16 útja”. Mivel nagyon sok út van, amelyben ez az árnyékszerű értelem a szellemi világokból
jövő impulzusok és ismeretek felé fordulhat, természetesen ugyanígy sok út van, amelyben ez a leárnyékolt értelem a
maga tevékenysége által össze tud kapcsolódni azzal a pókszerű lénnyel, aki a jövőben a Földet körbe fogja szőni. Az
értelem ezután ennek a pókszerű teremtménynek a végtagjaiban és csápjaiban – amellyel ez a pókállat rendelkezni fog
– valóságosan fog működni, ezek egymásba fonódnak majd, átkulcsolják egymást, és ebben a kölcsönös Merkúrbotszerű összefonódásban a legcsodálatosabb, legokosabb, legszellemdúsabb – a mai szóhasználatban szellemdús –
alakzatokat fogják előhívni. Csak azáltal képes majd megértést tanúsítani aziránt, ami ásványfeletti, aziránt, ami a
felszínek formáiban éli ki magát, hogy az ember eljut oda, hogy belülről megértse, ami művészi.
Nézzék mennyire szimptomatikus az emberiség jövőjének szempontjából az, hogy Goethe rálelt a metamorfózis
tanára. Korának tudálékos emberei ezt dilettantizmusnak tekintették, és most is ugyanez a nézet uralkodik. De
Goethében azonban a tiszta észlelés azzal a szemlélettel kapcsolódott össze, ami a Természetben magában a
Természetet, mint a művészit látta. Az állati világgal kapcsolatban Goethe csak addig a pontig jutott el, hogy ezt a
metamorfózis elvet a csigolya és koponyacsontok formáira alkalmazza. Az ember korábbi létjeinek ez az átalakulása –
amely az egyéb testrészeket fej formává alakítja, a hosszú csontok csodálatos művészi átformálódása gömb formájú
csontokká – az, amelyet igazából a fej és az emberi struktúra további része közötti különbségnek fogunk fel. Enélkül a
belátás nélkül nem tudjuk beletagolni az emberi fejet az emberi szervezet többi részébe.
De a művészetnek ez a formája ugyanakkor tudomány is, mivel minden tudomány, amely nem emelkedik fel eddig
a művészetig, az áltudomány, amely az emberiséget a kozmikus szerencsétlenségbe taszítja. Láthatjuk, hogy egy valós
szellemtudomány hogyan mutat rá a művészi felfogásra. Ez himnusz-szerűen már 1780 körül Goethe lelkében élt,
amikor a „Természet” c. prózai himnuszát megírta: „Természet! Te körülveszel és átölelsz minket…” Az egészet élettel
telíti egy képzeletszövedék, hogy az ember azt mondaná: ez olyan, mint egy vágy kialakulása, hogy a kozmikus
mindenségből a szellemlényt befogadjuk.
Igazából elmondhatjuk, hogy azoknak a gondolatoknak a továbbfejlődése, amelyet Goethe természethimnusza
tartalmaz, lakóhelyet nyújtanak azoknak a lényeknek, akik örömest lejönnének a kozmoszból a Földre. De a
fiziológiának és a biológiának ezek a terméketlen fogalmai, a növényi élet rendszerbe foglalása, és azok az elméletek,
amelyeket a XIX. sz. folyamán fejlesztettek ki – mindezek a gondolatok, ahogy ezeket a színekről való előadásaimban
bemutattam, valójában semmit nem mondanak a növények valódi természetéről – nem ébresztenek fel valódi
felismerést, sem pedig az ember lényéhez nem visznek közelebb. Ebben a legfontosabb az, hogy amit ma
tudománynak tekintünk, alapvetően ahrimani produktum, ami az embert a földi pusztulásba vezeti és nem engedi, hogy
belépjen abba a szférába, amelyet ezek a földön kívüli lények a XIX. sz. utolsó harmada óta felmutatnak számára.
Az, hogy a szellemtudományt műveljük, nem absztrakt tevékenység. A szellemtudomány művelése azt jelenti, hogy
kinyitjuk az ajtót azoknak a hatásoknak, amelyek a Földön túlról érkeznek, azoknak, amelyek a XIX. század utolsó
harmada óta törekednek arra, hogy leérkezzenek a Földre. A szellemtudomány gyakorlása egy reális kozmikus
esemény, ennek tudatában kell lennünk.
És most áttekintjük azt a teljes időszakot, amely a Hold kiválásától a visszatéréséig tart. A Hold, amely mint tudjuk,
visszaveri felénk a napfényt és valójában mély kapcsolatban áll a létezésünkkel. Azért vált külön a Földtől, hogy az
ember a Földön szabad lehessen. De ezt az időszakot az embernek arra kell felhasználnia, hogy a Hold számára ne a
materiálist juttassa el, ami össze tud kapcsolódni a Földön belül a Holdléttel, amikor a Hold abba az új természeti
birodalomba ismételten visszatér, amit most megpróbáltam Önöknek nagyon élénk képekkel lefesteni.
Manapság néha az emberekben néha egyfajta előérzet jelenik meg arról, ami a jövőben be fog következni. Nem
tudom, milyen értelemben olvasták az emberek azt, amire Nietzsche az Imígyen szóla Zarathusztra egyik fejezetében
utal, ahol a „legrútabb ember”-ről ír a „halál völgyében”. Ez egy megragadó, tragikus utalás. Nietzschének
természetesen nem volt semmiféle rálátása arra a halál völgyére, amellyé a földi létezés át fog alakulni, amikor ez a
póklény, amelyről beszéltem, beborítja a Földet. De abban a korban, amikor Nietzschében ez a fantáziakép keletkezett
e halál völgyéről, benne tudat alatt mindenképpen élt valami erről a jövőképről és így ebbe a halálvölgybe helyezte a
legrútabb embert. Ez olyasmi, ami egyfajta előérzete annak, ami történni fog akkor, ha az ember folytatja az árnyékolt
gondolatainak tevékenységét, azazhogy miként fognak, mint legrútabb alakok a Földre leérkező holdlét erői által
elragadtatni, hogy a legrútabb emberként ebbe a pókrajba belehulljanak és egyesüljenek azzal.
Milyen célt szolgálna, hogy ma ezeket a dolgokat titokban tartsuk, ahogy ezt sok ember kívánja? Hogy titokban
tartsuk ezeket, ez annyit jelentene, hogy port hintünk az emberek szemébe. Nagy része annak, ami a Szellemi
tanítások név alatt ma elterjed, az semmi más, csak az, hogy az emberek szemébe port hintünk. Ritkán találni olyan
embereket, akik tudják, hogy mit jelent az emberek szemébe port hinteni: ez azt jelenti, hogy egyetlen történelemben
megjelenő eseményt sem úgy fognak fel, ahogy a valóságban van. Hány ember tudatosítja ma, hogy az események
alapvető jelentőséget hordoznak! Már beszéltem ezekről a dolgokról. De milyen kevés ember akar belehatolni ezekbe a
dolgokba? Az emberek inkább becsukják a szemüket az előtt, ami történik, és inkább azt gondolják, hogy az
események valójában nem is olyan nagy jelentőségűek. Mindazonáltal az idők jelei itt vannak, és a jeleket az
embereknek meg kell érteniük.
Ez az, amit még hozzá akartam fűzni a színvilágról tartott előadásomhoz, amit az ember és a földönkívüli kozmosz
kapcsolatáról el kívántam mondani. A jövőben az ilyen vizsgálódások tovább fognak folytatódni.
Fordította: Varga Márta
Lektorálta: Strassenreiter József
2010. december
* Az előadás a GA 204. kötetben található, melynek címe:
Perspektiven der Menschheitsentwickelung. Der materialistische Erkenntnisimpuls und die Aufgabe der
Anthroposophie. Der Mensch in seinem Zusammenhang mit der Kosmos.
