Warning: A non-numeric value encountered in /home/mgsolcux/szabadszavak.waldorf.hu/wp-content/themes/lofter/css/dynamic-css/lofter-dynamic-css.php on line 112

Rudolf Steiner: Csodálkozás, együttérzés, lelkiismeret

⁢ Szerző / beküldő: Palumby László   |  Megjelenés óta eltelt idő: 11 hónap  

Rudolf Steiner: A FÖLDI ÉS A KOZMIKUS EMBER – Csodálkozás, együttérzés, lelkiismeret

GA 133 / 6.

[Az élet értelmére és a földfejlődés céljára vonatkozó kérdés. Minden filozofálás meglepődéssel vagy csodálkozással kezdődik. Meglepődés és csodálkozás, részvét vagy együttérzés illetve a lelkiismeret az a három impulzus, amelyek az embereket önmagukon túlra vezetik és összekötik az érzékfeletti világgal. E három erő kialakítása földi feladat az ember számára. A meglepődés és a lelkiismeret megjelenése a görög kultúrkorszakban. A szeretet és az együttérzés belépése az emberiségfejlődés folyamatába a Krisztus előtti hatodik században. A szellemi lelkiismeret fokozása. Krisztus kapcsolata a Föld szellemi légkörével. Mi fog megmaradni a Föld legmagasabb szubsztanciájaként, amikor a Föld rendeltetési céljához ér? A Krisztus-impulzus három burka: minden, ami bennünk meglepődésként és csodálatként tud élni, az képezi a Krisztus-impulzus asztráltestét, a szeretet és az együttérzés az étertestét alkotja, és ami az emberekben, mint lelkiismeret él és őket lélekkel telíti, az formálja a Krisztus-impulzus fizikai burkát. Ahogy a jövő művészete megjeleníti majd a Krisztus-alak ideálját.]

 

Berlin, 1912. május 14.

Önök tudják, hogy az élet és a filozófia egyik gyakran ismételt kérdése az egész létezés úgynevezett értelmének kérdése. Nos, az idő múlásával valószínűleg már egy kis szerénységhez szoktattuk magunkat a szellemtudományos munkánk során, különösen azzal kapcsolatban, ami itt számításba jön. Tudjuk, hogy bár az ember a szellemi világok kutatásán keresztül a szokásosan érzékelteken túlira tekint, vagy arról gondolkodik; de azt is tudjuk, hogy se nem érhetünk fel, se nem tudunk beszélni az élet legvégső kezdeteiről vagy az élet végső, legmagasabb értelméről. A felületes gondolkodás persze itt akadékoskodni fog: Mit is tudunk akkor egyáltalán, ha nem tudhatunk semmit az élet értelméről?

Már többször használtunk egy hasonlatot, ami a szellemtudomány szelleméből tűnhet elő, és ami úgymond megvilágosíthatja számunkra azt, hogy ebben a kérdésben mi lehetséges és mi lehetetlen. Azt mondtuk, hogy ha valaki el akar utazni valahova, de mindig csak közvetlenül a tartózkodási helyén tudják neki megmondani, hogy merre kell vegye az irányt a legközelebbi helység felé, de közben bizonyossággal hagyatkozhatna arra, hogy a következő helyen is továbbsegítik, akkor ha csak szakaszosan utánakérdezve is, nem ismerve bár, hogy miképp vezet a végső céljához az út, de biztos lehetne benne, hogy a végső céljához el fog érkezni, mert helységről helységre mindig tovább tud menni. Ugyanígy nem kérdezősködünk a szellemtudomány tanítványaiként a „végső célokról”, hanem csak az éppen következőkről, azaz a földi célokról és tudjuk, hogy semmilyen jogos értelme nem volna a végső célok után kérdezősködni. Mert felismertük, hogy az emberi életben fejlődésről van szó. Ezért világossá kell váljon számunkra, hogy fejlődésünk jelen időpontjában semmit sem érthetnénk meg a fejlődés későbbi céljairól, és hogy magunkat előbb egy magasabb szintre kellene fejlesztenünk, hogy annak megértéséhez jussunk, mit lehet egy későbbi célon érteni. Tehát a legközelebbi célra kérdezünk rá és tisztában vagyunk azzal, hogy – amennyiben ezt a következő célt ideálként hordozzuk magunk előtt, el fogjuk érni, és ha a helyes eszközöket használjuk, akkor ezáltal el fogunk érni fejlődésünk következő pontjaira úgy, hogy ezeken a pontokon ismét a következő célra irányuló helyes kérdést tudjuk majd feltenni, és így tovább. Miközben tehát úgy tűnhetne, hogy a szellemtudomány által az ember szerénytelenné válhatna, mert a szokásos világon túl egy szellemi világba tekint be, éppen a legmagasabb dolgok vonatkozásában válik óvatossá, ellentétben azzal, ami gyakran könnyedén merül fel a legmagasabb dolgokra irányuló kérdések kapcsán.

Mindenekelőtt a földi cél kérdését tegyük fel magunknak. Más szavakkal: Azt kérdezzük, hogy az ember a fejlődés ama szakaszain áthaladva, melyek során átmegy azokon a fizikai megtestesüléseken, amiket a Földön, húsban történő fizikai megtestesüléseknek nevezünk; mi az, amivel kiváltképpen hozzájárul a megelőző Szaturnusz-, Nap- és Holdkorszakban megszerzettekhez? – Ennek figyelembe vétele érdekében olyan gondolatokat akarunk lelkünk elé vezetni, melyeket egyik vagy másik oldalról már ismerünk, de amelyeknek ma azt kell szolgálniuk, hogy elég konkrét, elég biztos fogalmakat kapcsoljunk össze azzal, amit a Föld fejlődése értelmének nevezhetnénk. Mindenekelőtt fel kell hívni a figyelmet valamire, amire már más összefüggésben rámutattak.

Abban az időben, a görög-latin kultúrkorszakon belül – majdnem pontosan meg is mondható: az időszámításunk előtti 6. században – amikor az emberiség jelenlegi, értelmen és megértésen alapuló gondolkodása elkezdődött, akkoriban gyakran jutott kifejezésre egy gondolat: a gondolat, hogy minden filozófia, minden, a létezés titkain való mélyebb töprengés abból ered, ami csodálkozásnak vagy ámulatnak, meglepődésnek lehet nevezni. Más szavakkal, mindaddig, amíg az ember egyáltalán nem tud elcsodálkozni az őt körülvevő dolgokon, a jelenségeken, melyek között él, mindaddig gondolattalanul jár-kel, és nem kérdez rá az értelmen vagy a szellemen alapuló módon arra, “miért” történnek így vagy úgy a dolgok. „Minden filozófia a meglepődésből vagy csodálkozásból ered.” – Ez visszatérő mondás volt a korai görög-latin kultúrkorszakban. Mit jelent valójában ez a mondás az ember lelki élete számára?

Ha valaki még soha nem látott mozdonyt menet közben – ma bizony már nehéz az európai kultúrában ilyen embert találni, de nem olyan régen még akadtak ilyen emberek; most már nagyon távoli vidékekre kellene ehhez menni – tehát amikor meglátja a sínen haladó vonatot, meg fog lepődni, és különösen az lepi meg, hogy valami előre halad, ami nem rendelkezik semmi olyan erővel ehhez az előre haladó mozgáshoz, amit amúgy látni szokott előrehaladó mozgás esetén. Közismert, hogy sok ilyen ember, akik meghökkentek, amikor meglátták a tovagördülő mozdonyt, azt kérdezték, hogy belül vannak-e a lovak, akik a mozdonyt előre hajtják? – Miért döbbentek meg az emberek, miért csodálkoztak az emberek azon, ami előttük megmutatkozott? Elállt a szavuk, mert láttak valamit, amit bizonyos értelemben ismertek, de megint ismeretlenként mutatkozott meg számukra. Ismert volt számukra, hogy valami haladó mozgást végez. De mindent, ami haladó mozgást végez, teljesen más erőkkel rendelkezőnek ismertek. Most megmutatkozott nekik egy előre haladó mozgás, ahogy az számukra korábban sohasem mutatkozott meg. Ez az, ami a meglepődést kiváltja.

Nos, ha a görög-latin kultúrkorszak filozófusai csak azáltal válhattak filozófussá, hogy képesek voltak a meglepődésre, úgy egyben olyan embereknek is kellett lenniük, akik egyszerre érzékelték az ismertet és az ismeretlent, nevezetesen abban, ami történt, úgy tűnt nekik, hogy az nem történhetett olyan módon, ahogy történt, hanem valamit még keresni kellett volna mindabban, ami körülöttük végbement, ami számukra ismeretlen volt.

Honnan ered az, hogy a filozófusoknak úgymond minden dolog felé úgy kellett fordulniuk, mintha azok számukra teljességgel ismeretlenek lettek volna bizonyos bennük ható erők vagy okok vonatkozásában? Mivel feltehetjük, hogy a filozófusok legalább annyira okosak, mint azok az emberek, akik egyáltalán nem foglalkoznak a környező világgal, így nem feltételezhető, hogy a filozófusok csak azt vélték a dolgokban, ami a közönséges érzékekkel érzékelhető. Tehát sejteniük, hiányolniuk kellett valami mást a dolgokban, ami csodálkozásra késztette őket: olyasvalamit, ami nem az érzékekkel észlelhető világ része. Ezért kerestek a filozófusok folyton valami érzékfeletti dolgot is a mellé, ami megvolt az érzékszervi világban, mindaddig, amíg nem köszöntött be a materializmus. Tehát szabad azt mondani, hogy a filozófusok csodálkozása, meghökkenése valójában arra kellett vonatkozzon, hogy bizonyos dolgokat nem azzal tudtak felfogni, amit érzéki szemükkel látnak, hanem azt kellett mondják maguknak: az, amit én itt látok, az nem felel meg annak, amit róla képzelek; ebben érzékfeletti erők mutatkoznak meg nekem. – Az érzéki világban azonban a filozófusok nem látnak érzékfeletti erőket. Ez már önmagában elegendő lenne egy gondolkodó ember számára annak megértéséhez, hogy van egy, a tudatig ugyan fel nem érő, de tudatalatti emlékezet az emberben azokból a korokból, amikor a lélek valami mást is látott, mint az érzékszervi dolgokat. Ez azt jelenti, hogy a lélek emlékszik dolgokra, amelyeket végigcsinált, mielőtt belépett volna az érzéki világba, és ezért azt mondja: Csodálkozom, hogy olyan dolgokat látok, amelyek hatásaikkal csak megdöbbentenek, és amelyek különböznek mindattól, amit korábban láttam, amiket tehát olyan erőkkel kellene magyaráznom, amiket először fel kell hoznom az érzékeken túli világból. – Ezért kezdődik tehát minden filozofálás a meglepődéssel vagy a csodálkozással, mivel az ember valójában oly módon közelíti meg a dolgokat, hogy mielőtt az érzékek világába lépett, egy érzékfeletti világban járt, onnan jön és az érzékszervi dolgok nem felelnek meg annak, amit az érzékfelettiben érzékelt. Ezért csodálkozik, csodálkozik, mert a dolgok olyan hatásokat mutatnak, amelyeket az érzékfeletti világból nem ismer.

Így mutat rá tehát a meglepődés vagy a meghökkenés az ember és az érzékfeletti világ közötti kapcsolatra, mint olyasvalamire, ami olyan szférához tartozik, amelybe az ember csak akkor léphet be, amikor saját világából, amelybe a fizikai test által van bezárva, kijön. Ez egy olyan dolog, ami ezen a világon mutatja nekünk, hogy az ember folyamatosan késztetés alatt áll, hogy túllépjen önmagán. Aki csak saját magában képes maradni, akit a csodálkozás nem ugraszt ki hétköznapi énjéből, az olyan ember marad, aki nem tud önmagán túlra jutni, akit a napfelkelte, a naplemente és a többi hidegen hagy, ezek nem olyasmik, amivel különben bármennyit is törődni kellene. A műveletlen népek tesznek így.

Egy másik dolog, amely az embereket eloldja a hétköznapi világtól, és már itt a pusztán érzékiből egy érzékfeletti szemlélethez vezeti őket, ez a részvét vagy együttérzés. Ezt is hangsúlyoztam már. A részvét annak számára, aki gondolatok nélkül léteznek a világban, nem tűnik nagy titoknak vagy különleges misztériumnak. Akik azonban, gondolkodva járnak a világban, azok számára éppen az együttérzés mutatkozik meg csodaként, nagy misztériumként. Ha egy lényt csak kívülről nézünk, akkor az érzékeink és megértésünk számára az mutatkozik meg, ami a felőle érkező benyomásokból származik. De amikor együttérzést fejlesztünk ki, akkor túllépünk a benyomások azon körén, amelyeket a lény tesz ránk; akkor azzal élünk együtt, ami abban megy végbe, ami a lényben a legtitkosabb módon, mindennél szentebb, a mi én—szféránkból átéljük magunkat a másik lény szférájába. Vagyis magunkból kimegyünk, távozunk abból, ami szokásosan a fizikai testbe van zárva, és átjutunk abba, amit a másik lény zár magába, és ami már ezen a világon egy érzékfeletti dolog, tehát nem az érzékeinkkel vagy az értelmünkkel tudunk a másik lény lelki szférájába átjutni. Az együttérzés azáltal, hogy itt van a világban, annak bizonyítéka, hogy már az érzéki világon belül is ki tudunk jönni magunkból és más lényekbe tudunk átmenni. Tudjuk, hogy az ember erkölcsi hibája, erénybeli hiányossága az, ha nem tud könyörületet mutatni, magában együttérzést ébreszteni. Ha úgymond abban a pillanatban, amikor el kellene távolodnia önmagától, és át kellene lépnie a másik lénybe, hogy ne saját fájdalmát és ne saját örömét érezze, hanem a másik fájdalmával és a másik örömével érezzen együtt, ha ebben a pillanatban megszűnik érezni, egyszersmind tehetetlenné válik, akkor az egy erénybeli hiányosság. A teljes, „egész”-séges földi embernek képesnek kell lennie a másik emberrel való együttérzése által arra, hogy ki tudjon lépni földi létén túlra, tudnia kell élni azzal, ami nem ő, hanem ami egy másik lény.

Ugyancsak felhívtuk már a figyelmet korábban a harmadik dologra is, ami által az ember túl tud jutni azon, ami ő maga, mindenekelőtt fizikai testében. Ez a lelkiismeret. A hétköznapi életben az ember megkíván ezt vagy azt, ami ösztöneinek vagy szükségleteinek megfelel, törekszik annak elérésére, ami rokonszenves számára és eltaszítja magától, ami számára ellenszenves. Ha az ember így viselkedik, akkor sok olyat tesz, ami miatt aztán magát kritizálni kényszerül, amennyiben a lelkiismerete, lelkiismeretének hangja megszólal, és őt úgymond kiigazítja. A lelkiismeretnek ettől a hangjától függ az is, aszerint hogy így vagy úgy szól hozzá, hogy végső soron az ember elégedett lehet azzal, amit tesz vagy azzal nem szabad elégedettnek lennie. Ezzel azonban bebizonyosodott, hogy az embernek a lelkiismeretben ismét csak valami olyasmi áll rendelkezésére, ami által mindazok szféráján túlra tud kijutni, amiket ő – ösztöneivel és a többivel – rokonszenvesnek vagy ellenszenvesnek talál.

Meghökkenés és csodálkozás, részvét vagy együttérzés illetve a lelkiismeret az a három dolog, amelyek által az ember már a fizikai életben önmagán túlra juthat, és amelyeken keresztül ebbe a fizikai életbe olyan dolgok ragyognak be, amelyek az értelem és az érzékek útján ebbe az emberi lélekbe nem tudnak bejutni.

Most már könnyen felfogható kell legyen, hogy csak azáltal lehetséges, hogy e három erő magát megképezhesse, ha az ember keresztülmegy a hús-vér testeken át vezető inkarnációkon, ha őt egy hús-vér test elválasztja úgymond attól, ami közben egy másik szférából közelít az ő lelki szférájához. Ha az embert a hús-vér test nem választaná el a szellemi világtól és a külvilág nem nyilatkozna meg számára érzéki világként, akkor nem tudna meglepődni. Mindazonáltal ez az érzékszervekkel rendelkező test teszi lehetővé az ember számára, hogy elképedhessen az érzékszervi dolgokon, és hogy a dolgokhoz a szellemet ki kell kutatnia. Ha az ember a többiektől nem volna elválasztva, hanem ha az emberek, mint egy közös egység élnének úgy, hogy egy közös szellem húzódna keresztül mindegyikük tudatán, ha nem volna minden lélek egy olyan fizikai testben, ami úgymond egy áthatolhatatlan burokként épül fel és választja el a másiktól, nos, akkor nem tudnánk azt sem kifejleszteni, amit együttérzésnek nevezünk. És ha az ember érzékszervekkel rendelkező teste nem úgy volna berendezve, hogy azokat a dolgokat keresi, amelyek csak az érzékek világa miatt szükségesek, és volna benne valami más, ami ezt korrigálni is tudná, akkor a lelkiismeret, mint az ösztönök, a szenvedélyek és vágyakozások világába belebeszélő szellemi erő nem volna érzékelhető. Tehát kell, hogy az ember fizikai testben megtestesüljön, és ezzel ezt a három dolgot – meglepődés vagy csodálkozás, együttérzés és lelkiismeret – át tudja élni.

Korunkban nem sokat törődnek az emberek az ilyen titkokkal, amelyek azonban mély jelentőségteljességgel világítják meg a létezés világát. De ez alapvetően még nem olyan régóta van így, valamikor az emberek nagyon is foglalkoztak ilyen titkokkal. Csak egy dolgot kell Önöknek világossá tenniük. Próbáljanak meg egyszer eligazodni például a görög istenek világában, azokéban, akikről Homérosz mesélt. Próbálják meg egyszer hagyni mindazt lelkükre hatni, amit ezek a görög istenek tevékenyen végbevisznek. Vagy próbálják meg kitalálni, hogy milyen impulzusok vannak jelen egy olyan lénynél, aki mint egy korábbi földi generáció utolsó maradványaként van jelen, Akhilleusznál, aki bizony ugyancsak egy isteni anyától származik. Fussák át az Íliászt és az Odüsszeuszt, kérdezzék meg Homérosztól, hogy volt-e valami ezekben az emberek és istenek között álló lényekben valaha is, ami úgy mozdult meg, mint amit lelkiismeretnek vagy részvétnek nevezhetnénk? Gondoljanak csak egyszer arra, hogy Homérosz az egész Íliászát még arra a tényre építi, hogy “Akhilleusz haragja” valójában dühöng és pusztít. Azaz, egy szenvedély van itt, ez egy markáns szenvedély, és minden mástól vonatkoztassanak el, ami különben e görög mondában áll: az Íliász nem szól semmi másról, mint azokról az eseményekről, amelyek Akhilleusz haragja által következnek be, azaz egy szenvedély által. Nézzenek rá mindarra, amit a mű során Akhilleusz végbevisz és próbálják ki, hogy akár csak egyszer is azt tudják-e mondani, hogy Akhilleusznál felébred valami olyasmi, mint a részvét vagy a lelkiismeret. De az sem lép fel egyszer sem, amit meglepődésnek vagy elcsodálkozásnak nevezhetünk. Éppen ebben mutatkozik meg Homérosz nagysága, hogy ilyen dolgokat ennyire csodálatraméltó módon jelenít meg. Figyeljék meg az Íliászban, hogy milyen arcot vág Akhilleusz, amikor neki ezt vagy azt a szörnyűséges történést elmesélik. Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy ember, aki megdöbben vagy elcsodálkozik. És akkor vegyék magukat a görög isteneket: minden lehetséges ösztönt kifejlesztenek, amikről Önök azt mondhatnák, hogy egy olyan embernél, aki a fizikai testbe van bezárva, ezek határozottan önző jelleget öltenek. Az isteneknél ezek szellemiek. De mindabban, amit a görög istenek világában bemutatnak, nincs semmi részvét, nincs lelkiismeret, és az sem, amit meglepődésnek nevezhetünk. Miért nincs? Mert Homérosz és a görögök tudták: a földi időszakot megelőző korábbi korokhoz tartozó lényekről van szó, akik akkor csinálták végig emberiségfejlődésüket, ki-ki a korábbi planetáris állapotoknak megfelelően, amikor még nem tudtak lelkükbe meglepődést, részvétet és lelkiismeretet felvenni. Ezt a vonást kell figyelmünkkel végigkövetnünk, hogy a korábbi planetáris állapotok, amelyeken a Földünk átment, és ahol az olyan lények, akiket a görögök isteneikként tiszteltek, és akik azoknak során haladtak át emberiségfokukon, azok nem arra voltak, hogy álmélkodást, részvétet és lelkiismeretet plántáljanak lelkeikbe. Erre a földi fejlődés szolgál. A földi fejlődésünk értelme az, hogy a teljes fejlődési folyamatba a földfejlődés talaján kerüljön beplántálásra az, ami a földi fejlődés nélkül nem lehetne jelen: meglepődés, csodálkozás, együttérzés és lelkiismeret.

Emlékezzenek, hogy miként hívtam fel a figyelmüket arra, amint a lelkiismeret úgymond bizonyíthatóan a görögség egy bizonyos korszakában keletkezett: hogy Aiszkhülosznál például az, amit lelkiismeretnek nevezünk, még semmilyen szerepet nem játszott, hogy nála a bosszúálló fúriákra való emlékezés még jelen van, és hogy aztán csak Euripidésznél történik meg annak világos kidolgozása, amit lelkiismeretnek nevezünk. A lelkiismeret fogalma csak fokozatosan jelenik meg a görög-latin kultúrkorszak folyamán. A meglepettség vagy ámulat fogalmáról ma azt tudtam mondani Önöknek, hogy az először csak abban a korszakban fejlődött ki, amikor elkezdtek az emberek a görög-latin kor stílusában filozofálni. És ha a szellemi földi fejlődés egyik figyelemreméltó tényére tekintünk, akkor ez a tény messzire ható jelentőségű fényt vet arra, amit részvétnek, együttérzésnek, amit valódi értelemben szeretetnek is nevezhetünk. A mai materialista korban azonban rendkívül nehéz éppen az együttérzés és szeretet eme fogalmáról a helyes nézetet megszerezni. Hiszen nyilvánvalóan sokan tudják Önök között is, hogy hogyan tolódik el és karikírozódik ki ez a fogalom éppen a mi mai materialista korunkban azáltal, hogy korunk materializmusa a szeretet fogalmát a lehető legközelebb viszi a szexualitás fogalmához, amivel annak azonban egyáltalán nincs tennivalója. Ez az a pont, ahol jelenlegi szellemi kultúránk nemcsak az ésszerűt hagyja el, hanem azt is, ami valamiképp még egyáltalán megengedhető egy egészséges gondolkodás során. Itt a fejlődés a maga materializmusán át már nemcsak az ésszerűtlen és logikátlan, hanem a szégyenteljes szintre is átjut, amikor azt, amit szeretetnek nevezhetünk és azt, amit a szexualitás fogalmával írhatunk le – ezeket ennyire közel viszi egymáshoz. Az a tény, hogy a férfi és nő közötti szeretet mellett bizonyos  körülmények között meg tud jelenni a szexualitás, nem alapozza meg azt, hogy e két fogalmat a lehető legközelebbi fedésbe hozzák egymással: a szeretet és az együttérzés átfogó természetét illetve a szexualitás egészen sajátos természetét. Logikailag ugyanannyira van értelme annak, ha mondjuk a mozdony és a gázolás fogalmát – még ha néha a mozdony is gázol el embert – úgy tekintjük, mint két összetartozó fogalmat, mint amennyire ma a szeretet és a szexualitás fogalmait fedésbe hozzák, csak mert a két dolog bizonyos körülmények között szorosan egymás mellé kerül. De ez nem valamiféle tudományos előfeltételekből fakad, hanem korunk értelmetlen, azon kívül részben igen egészségtelen gondolkodásmódjából is.

Van egy másik tény, ami végtelenül alkalmas, hogy rámutasson arra, ami nagy jelentőségű a szeretet és az együttérzés fogalmában: nevezetesen az a jelentőségteljes tény, hogy egy bizonyos időpontban az emberiségfejlődés során mondhatni, hogy minden nép számára történik valami, ami sok lényeges dologban különbözik a többitől, de az egész földön ugyanaz: a szeretet és az együttérzés fogalmának elfogadásában. És ugyancsak figyelemreméltó, hogy öt, hat, hét évszázaddal a Krisztus-impulzusnak az emberiségbe történő belépése előtt a Földön mindenfelé világszemlélet-alapítók lépnek színre. Minden népben előfordulnak. Rendkívül fontos, hogy miként vannak jelen egy időben, Kínában úgy Lao-ce, mind Konfuciusz hat évszázaddal időszámításunk előtt, Indiában a Buddha, Perzsiában az utolsó Zarathustra – nem az eredeti -, Görögországban pedig Pythagoras. Mennyire különböznek ezek a vallásalapítók! Csak egy nagyon absztrakt elme, aki nem látná a különbségeket, az volna képes, ahogy az ma, bár csak helytelen módokon, de többször megtörténik, csak az volna képes arra hívni fel a figyelmet, hogy Lao-ce és Konfuciusz ugyanazokat a dolgokat tartalmazza, mint más vallásalapítók. Nem ez a helyzet. De egy dologban azonos a helyzet mindenkinél: mindegyikük tanítása tartalmazza azt az elemet, hogy az együttérzésnek vagy a szeretetnek kell uralkodnia emberlélektől emberlélekig! Ez a fontos, hogy hat évszázaddal időszámításunk előtt a tudatosság elkezd abból kiindulni, hogy a szeretet és az együttérzés miként vétetik fel az emberiség-fejlődés folyamatába.

Tehát azt szeretnénk mondani: Minden afelé mutat, a meglepődés vagy csodálkozás megjelenése csakúgy, mint a lelkiismereté valamint a szeretet és az együttérzés belépése is az emberiség-fejlődés továbbáramló folyamába, hogy az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban minden előjel azért történik, hogy az emberiség-fejlődésbe beleilleszkedjen az, amit a földi fejlődés értelmének nevezhetünk.

Milyen végtelenül felületes, milyen végtelenül ostoba, amikor az emberek például azt mondják: Miért kellett az embernek először az isteni-szellemi világokból a fizikai világba ereszkedni, ha onnan újra oda kell felfejlődnie? Miért nem tudott odafenn maradni? – Nem maradhatott fent, mert a három erőt, a csodálkozás vagy ámulat, a szeretet vagy az együttérzés és a lelkiismeret vagy erénybeli követelmény erőit elsőként csak a Földön, a fizikai földi fejlődésbe való leszállás által volt képes magába felvenni. Azt kell tehát mondanunk magunknak: Az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakra tekintünk, és ugyanezen időszakban az emberiségbe belépő impulzusokat látunk, amelyeknek – valójában csak ekkortól kezdődően – az emberiségben egyre inkább el kell terjedniük. Ma még nagyon könnyű azt megmutatni, hogy az együttérzés és szeretet, és a lelkiismeret milyen kevéssé uralkodik az emberiségben. Ezekre a dolgokra ma még bizonyossággal mutathatunk rá. De ha ezekre a dolgokra utalunk, akkor egyúttal fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a görög-latin korban még mennyire sokan kétségkívűl rabszolgák voltak a világban, és hogy még egy olyan nagy filozófus, mint Arisztotelész is úgy látta a rabszolgák létezését, mint ami az emberi természet szerint szükségszerűen megalapozottnak tekinthető, és hogy azoktól az időtől fogva vált a szeretet annyira megszokottá, hogy bár manapság is vannak még mindig egyenlőtlenségek az emberek között, de az emberi lelkekben van már valami, ami bizonyos dolgokkal szembeni szégyenérzetként jelentkezik. Vagyis éppen azok az erők, amelyek akkoriban léptek az emberi fejlődésbe, a lélekben egyre tovább és tovább fejlődnek. Ma már senki sem merné, ha nem annyira egyoldalúan tragikus a sorsa, mint Nietzschéé volt, – Nietzsche támogatóit ez ügyben teljesen figyelmen kívül lehet hagyni, mert Nietzsche egészséges értelemmel lerázta volna őket magáról -, hogy nyíltan arra az álláspontra helyezkedjen, hogy ma, mint egykor Görögországban, a szó szerinti rabszolgaságot újra, tudatosan vezessék be. És senki sem cáfolja, hogy az emberi lélekben a legnagyobb érzés a szereteté és az együttérzésé, és hogy az embernek feladata kell legyen, hogy annak a beszédnek a hangját, ami mintegy másik világból zeng bele a lélekbe, egyre tisztábbá és tisztábbá tegye. Miután lelkünkbe véstük, hogy úgymond a földi fejlődésnek az értelme a három jellemzett erő kifejlesztése, most arra az impulzusra tekintsünk, amelyet oly gyakran említettünk a Föld fejlődésének legfontosabb impulzusaként, és ami éppen az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakra esik, a Krisztus-impulzusra. Már a külső szemlélet is megmutatta számunkra, hogy ez is pontosan abba a korba tartozik, amelyben a föld éretté válik a három tulajdonságnak, a három erőnek: a meglepődésnek vagy csodálatnak, a részvétnek vagy szeretetnek és a lelkiismeretnek vagy erkölcsi követelménynek a kifejlesztésére, abba a korba, amelyben ezek, mint igazán emberi tulajdonságok először lépnek színre. Hogyan tekintettünk a Krisztus-impulzusra? Olyan módon tekintettünk rá, hogy tudjuk, hogyan lépett tulajdonképpen bele az emberiség-fejlődésbe. Itt szeretnék megjegyzést tenni azzal kapcsolatban, amit a Krisztus-impulzusról mondtam, és amit bizonyos szellemi erők mintegy emberfelettiként való visszatartásáról mondtam, abban az időben, amikor az emberiség elkezdte fejlődését itt a Földön végigcsinálni, és hogy ez az impulzus abban az időben áramlott be, amit úgy jellemezhetünk, hogy arra a Biblia a Jordánban történt János-keresztelővel utal. Úgy történt, hogy az lépett itt be, ami nem vette fel magába a luciferi erőket, ami kivárt a negyedik kultúrkorszakig, hogy aztán az emberiséggel egyesüljön. Ezt kezeljék együtt azzal, amit már sokszor említettem: hogy tulajdonképpen, ha nem tudjuk ilyen módon felhívni a figyelmet azokra a dolgokra, amik azt mutatják, hogy a szellemi világ hogyan játszik bele a fizikai világunkba, akkor hiba ehhez képest olyan mindenek felett absztrakt fogalmakkal előjönni, mint például a „három logosz”-é. Gyakran hangsúlyoztam, hogy egy hétköznapi ember a „Logosz” fogalmáról annak hat betűjén túl nehezen tud mást maga elé képzelni. Ha még azt is hallhatja, hogy a mozgalmunkon kívül azt mondják, hogy nálunk a dolog úgy kerül bemutatásra, hogy Krisztus a “második logosz” – miközben úgy folytatják, mintha az, amit mozgalmunkon kívül mondanak, az nálunk hangzott volna el – akkor e tényből kitűnik, hogy elengedhetetlen erősen szem előtt tartanunk azt, hogy ami ma itt elhangzik, annak torzulása folyamatosan napirenden van. Miközben mi azon fáradozunk, hogy újra és újra megalapozzuk, kiszélesítsük, és minden oldalról összehozzuk, mindazt, ami a Krisztus-impulzus fogalmát elmélyítheti, eközben a munkaterületeinken kívül a dolgokat úgy mutatják be, mintha egy absztrakt fogalmat karóként lehetne leverni és külsődleges módon arról beszélhetnénk, hogy a Krisztus volna a “második logosz”. A teozófiai mozgalomban azonban a lelkiismeretet úgy kellene megélesíteni, hogy tudjuk, hogy ilyesminek nem szabadna megtörténnie. Ameddig az továbbra is lehetséges, hogy olyan dolgokat tegyünk, amivel a másik ember nézetét elferdítjük, addig a teozófiai mozgalom nem áll különösebben magas erkölcsi szinten, és a legkevésbé sem szükséges olyanokat mondani, hogy milyen szép lenne minden lehetséges nézetnek teret adni a Teozófiai Társaságban. Ez mindaddig közhely marad, amíg megengedjük, hogy bármilyen más területen hamis vélemények terjedjenek arról, amit máshol képviselnek. Természetesen megengedett kell legyen minden lehetséges nézet terjesztése, de nem a másikról szóló hamis nézeteké. És szükségszerű, hogy ebben a viszonylatban élesebbé váljon a szellemi lelkiismeret, máskülönben minden igazságérzetet elűzünk a végén a teozófiai mozgalomból, és akkor nem tudjuk továbbvezetni a teozófiai mozgalmon belül szükséges szellemi mozgalmat. Nagyon komolyan kell megvizsgálnunk a dolgokat, nem lehet felületesen átsiklani felettük. Világossá kell tennünk a magunk számára, hogy kevesebbet tudunk majd nyomtatni, ha csak azt akarjuk kinyomtatni, amit biztosan tudunk. De milyen károkat okoz, ha valóban kevesebbet nyomtatnak? Vagy milyen károkat okoz, ha kevesebbet beszélnek, ha csak az igaz, a valódi lesz kimondva? Az utóbbi időkben a külföldi folyóiratokban olvashatták, hogy a Krisztusról, mint “második logoszról” beszélünk, olvashattak arról, hogy itt miként lép fel egy teozófiai-keresztény irányzat, amely csak Németország számára való, és egyetlen más országnak sem. Olvashattuk, hogy milyen kicsinyes teozófiát űznek itt, és hogyan fog egy Önök által ismert bizonyos irányzat “nagyvonalú” teozófiai mozgalmat működtetni Lipcséből. Amikor az ember ilyesmit olvas, azt kell mondania: A teozófiai mozgalomban nincs meg a lelkiismeretnek az a szent felfokozottsága, ami egy szellemi mozgalom számára szükségszerű. És ha nincs meg ez az áldottan felfokozott lelkiismeretünk, ha nem érezzük magunkat szigorúan elkötelezettnek a legszentebb igazság iránt, akkor semmilyen más úton sem jutunk előrébb!

Ezt ki kellett mondani. És éppen a teozófiai mozgalmon belül fog szükségszerűvé válni az, hogy amit szeretet és együttérzés vonatkozásában az emberek elé állítanak, azt egy kicsit tüzetesebben megvizsgáljuk.

Ha most úgy tekintünk a Krisztus-impulzusra, hogy látjuk benne annak a szellemi impulzusnak a leáramlását, amit a régi lemuriai korban visszatartottak, és amely a Föld fejlődésével az Atlantisz utáni negyedik kultúrkorszakban egyesült, abban az időpontban, amit a Jordánban történt János-keresztelő jelöl és ami a Golgotai Misztérium által teljesül be, akkor a Krisztus-impulzusban, ha így ábrázoljuk, van számunkra valami, amiről mindig kimondjuk, hogy az, amit Krisztusnak nevezünk, bizony akkoriban sem egy közönséges fizikai emberben testesült meg. Tudjuk, milyen összetett úton jött létre az a bizonyos názáreti Jézus, hogy életének három éve folyamán képes legyen felvenni a Krisztus- impulzust. Ennélfogva tisztában vagyunk azzal, hogy a három év alatt, egy másik ember három burkától körülölelve a Krisztus-impulzus élt a Földön, de tisztában vagyunk azzal is, hogy a Krisztus-impulzus akkoriban sem “testesült meg” a Földön, hanem csak áthatotta, kitöltötte annak hús-vér testét, aki Názáreti Jézusként volt jelen. Meg kell értenünk, ha azt mondják, hogy nem beszélhetünk Krisztus visszatéréséről, hanem csak egy egyszeri impulzusról a palesztinai események idején, amikor a Názáreti Jézusból a János-keresztelőkor csak annak fizikai teste, éterteste és asztrálteste maradt meg és ezeket töltötte ki a Krisztus-impulzus, ami bennük mintegy három éven át járt kelt a Földön. Azok óta az idők óta tudjuk, hogy a Krisztus össze van kötve a Föld szellemi légkörével, és ott megtalálhatják azok, akik fel akarják venni őt. Ő azóta jelen van a Föld szellemi légkörében és korábban nem volt ott. Ez a fontos fordulópont a Föld fejlődésében. Az, hogy ettől az időtől kezdve a Föld valamit tartalmaz, amit korábban nem tartalmazott magában.

Azért még mindig tudjuk, hogy amikor magunk körül körbetekintünk, és látjuk a természet különféle birodalmait, akkor azonban a módban, ahogy mi ugyanőrájuk tekintünk, abban semmi valóságos nincs, hanem ez csak a Maja, a nagy illúzió. Az állatok birodalmát vizsgálva keletkező és elmúló egyedek formáit látjuk, állandónak legfeljebb a csoportlelket tekintjük. Ha a növényeket nézzük, akkor látjuk, hogy az egyes növények ugyancsak megjelennek és eltűnnek, mögöttük azonban a Földszellemet látjuk, amit valami állandóként ábrázoltunk. És hasonló a helyzet az ásványokkal. A spirituálisat valami állandónak tekintjük, de a fizikait – függetlenül attól, hogy az állatok, növények vagy ásványok birodalmában van-e – nem tekinthetjük állandónak. Igen, ha a külső érzékekkel követjük a Földfolyamatot, láthatjuk, hogy a Föld bolygó fokozatosan porrá válik, és egy nap feloldódik, mint Földpor. Azt jellemeztük, mi lesz, amikor a Föld testét a Föld szelleme leveti, ahogy az egyes emberi testet az emberszellem veti le. Mi fog megmaradni legmagasabb szubsztanciaként a Földön, amikor a Föld rendeltetési céljához ér? A Krisztus impulzusa itt volt a Földön, úgyszólván mint szellemi alapanyag volt jelen. És marad is. Az emberek fogják felvenni a Földfejlődés során. De hogyan él tovább? Amikor a három év alatt a földön járt-kelt, nem volt saját fizikai, éter- és asztrálteste, a három burkot a Názáreti Jézustól kapta. De amennyiben a föld elérkezik a céljához, akárcsak az emberi lény, egy teljesen kifejlett lény lesz, amely megfelel a Krisztus-impulzusnak. De honnan veszi a Krisztus-impulzust e három burok? Abból, ami csak a Földből vehető ki. Ami a Golgotai Misztériummal kezdődött emberiség-fejlődésben a negyedik Atlantisz utáni kultúrkorszak óta él a bámulatban vagy a dolgokon való csodálkozásban, mindaz, ami bennünk ámulatként és csodálkozásként tud élni, az végül a Krisztus közelébe jut és a Krisztus-impulzus asztráltestével formálódik együvé. És minden, ami szeretetként és részvétként szorít helyet magának az emberi lélekben, az a Krisztus-impulzus étertestévé formálódik, és ami az emberekben lelkiismeretként él és őket élteti a Golgotai Misztériumtól egészen a Föld céljáig, az alakítja a fizikai testet – vagy ami annak megfelelő – a Krisztus-impulzus számára.

Így kapja csak meg az evangéliumi mondás, igaz jelentését: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg!” Ezzel jellemeztük azt, hogy hogyan érzékeli a Krisztus azt, ami embertől emberig történik, saját étertestének egymásra következő egyes atomjaiként: ami szeretetté és részvétté fejlődik, beleformálódik Krisztus étertestébe. Így fogja őt mindaz a Földfejlődés céljakor háromféle módon körbeburkolni, ami az emberekben élt, és ami akkor, amikor saját énjükön túlra jutnak a Krisztus burkaivá fog válni.

Most pedig figyeljék meg, hogyan élnek együtt az emberek a Krisztussal. A Golgotai Misztériumtól a Föld fejlődésének céljáig az emberek egyre tökéletesebbek és tökéletesebbek lesznek, amennyiben továbbfejlődnek ahhoz, ami bennük lehetséges azáltal, hogy én-lények. Az emberek azonban össze lesznek kötve a Krisztus-lénnyel, aki lejött hozzájuk, azáltal hogy ők folyamatosan kijönnek magukból, és csodálkozás és ámulat által a Krisztus asztráltestét alapozzák meg. A Krisztus nem maga építi a saját asztráltestét, hanem azzal, amit az emberek magukban, mint bámulatot vagy csodálkozást megtalálnak, azzal fognak hozzájárulni a Krisztus asztráltestéhez. Az Ő éterteste embertől emberhez irányuló szeretet és együttérzés révén épül majd fel, fizikai teste pedig azáltal, ami az emberekben lelkiismeretként fog megmutatkozni. Amit az ember e három területen vétkezik, az egyúttal megfosztja a Földön lévő Krisztust teljes kifejlődés lehetőségétől, vagyis beteljesületlen, hiányos marad a Föld fejlődése. Azok az emberek, akik közömbösen járnak a Földön, és nem akarnak megismerkedni azzal, ami számukra a Földön feltárulhatna, azok közömbösségük által fosztják meg Krisztus asztráltestét a teljes kifejlődéstől, amazok pedig, akik részvét nélkül és a szeretet kibontakoztatása nélkül tengődnek itt, megakadályozzák Krisztus étertestét abban, hogy teljesen kifejlődhessen, és akik lelkiismeretlenül léteznek, azok ugyanígy akadályozzák fizikai teste vonatkozásában, ami azonban azt jelenti, hogy a Föld egyáltalán nem tud fejlődésének céljához érni.

Tehát tekintetbe kell vegyük az önző elvek meghaladását a Földfejlődésben. Ezáltal egyre tovább és tovább fog élni a Krisztus-impulzus az emberi kultúrában, és az, amit a legutóbbi előadásban bemutattam, ha észrevették, hogy például Raffaello képeiben miként van jelen az emberiségben a Krisztus-Impulzus vallások közötti módon, az meg fogja találni folytatását. Igen, Krisztus külső képszerű ábrázolása, ahogy külsődlegesen képi módon kellene elképzelnünk, ez olyan kérdés, amelyet még meg kell oldani. Sok érzelemnek kell a Földön lévő emberlelkeken átmennie ahhoz, hogy a korábbi korok folyamán tett sok próbálkozáshoz most az jöjjön, ami valamelyest megmutatja majd, hogy mi a Krisztus, mint érzékfeletti impulzus, ami beleéli magát a Föld fejlődésébe. A Krisztus ilyen ábrázolásához az eddigi kísérletekben még a kezdeményei sem voltak meg. Ezért annak kellene előre lépnie, ami megjeleníti a csodálkozás, az együttérzés és a lelkiismeret önmaga-köré-tagolódásának létesülendő külsődlegességét. Ami ebben kifejeződik, annak olyan módon kell kifejeződnie, hogy a Krisztus-arc olyan élő legyen, hogy az, ami az embereket földi emberekké teszi, az érzékszervi-vággyal teli, azt felülmúlja az, ami az arckifejezést átszellemíti, spiritualizálja. Ennek az arcnak a tekintete a legnagyobb erőt kell sugározza azáltal, hogy minden, amit a lelkiismeret legnagyobb fokú kibontakoztatásáról kell gondolnunk, az a sajátságosan megformált állon és szájon mutatkozzon meg, amikor előtte állunk, amikor a festő vagy a szobrász alakítja, a szájon, amin az ember érezheti, hogy az nem evésre szolgál, hanem arra, hogy kimondja, amit mint moralitást és lelkiismeretet az emberiségen belül mindenkor ápoltak, és hogy ehhez az egész csontrendszer, a fogazata és az alsó állkapocs formálódik meg szájként. Ez fog kifejezésre jutni egy ilyen ábrázatban. Az arc ezen alsó része formájához egy olyan erő kapcsolódik majd, amely kisugározza, szétdarabolja és szétszakítja az emberi test egész további részét úgy, hogy az egy másik formává lesz, ami által bizonyos más erők legyőződnek, annyira, hogy lehetetlenné fog válni, hogy Krisztusnak – akinek a szája így fog mutatni – valahogy olyan testi formát adjunk, amilyenje a mai fizikai embernek van. Másrészt az ember olyan szemeket fog adni neki, amelyekből az együttérzés összes erői fognak beszélni, amilyenekkel csak szem képes lényekre tekinteni – nem azért, hogy benyomásokat szerezzen, hanem hogy egész lelkével jusson át azok örömeibe és fájdalmaiba. És egy olyan homloka lesz, amiről fel se merül, hogy a Föld érzéki benyomásaira gondol, hanem egy olyan homloka, amely kissé a szemek fölé előre fog kinyúlni, az agy azon a részén fog kidomborodni: de nem egy “gondolkodói homlok”, ami újra feldolgozza azt, ami itt van, hanem a csodálkozás fog szólni a homlokból, ami a szemek fölött kijön és szelíden domborodik hátra a fej fölé, ezáltal fejezve ki azt, ami a világ misztériuma feletti csodálkozásnak nevezhető. Ez egy olyan fej kell legyen, amilyet ember a fizikai emberiségen belül nem találhat.

Krisztus eme képmásának tulajdonképpen valami olyannak kell lennie, mint a Krisztus-alak ideálja. És ez az az érzés, ami ehhez az ideálhoz törekszik, amikor valaki ezt a fejlődés során megcélozza: ami egyre inkább felmerül az emberiség fejlődése szempontjából, amennyiben az emberiség művészileg tevékennyé válik a legmagasabb ideál ábrázolásában a szellemtudomány révén, ez a felmerülő érzés: nem szabad arra tekintened, ami itt van, ha a Krisztust akarod megformálni, hanem hagynod kell, hogy benned hasson, erőt adjon és bensőleg átjárjon az, amit a Világ szellemi létesülési folyamatába való szellemi belemerülés adhat meg neked e három fontos impulzus által: csodálkozás, együttérzés és lelkiismeret.

 

Fordította: Palumby László (2020. január)