Rudolf Steiner: Kozmogónia, szabadság, altruizmus

A következő néhány estén jelen korunkkal kapcsolatos dolgokról akarok beszélni, amely ahhoz
szükséges, hogy helyesen megértsük mai világunkat, és helyesen cselekedjünk benne. Nem
nehéz észrevenni civilizációnk hanyatlásának jeleit, számos tény mutatja ezt, bármerre is
nézzünk. Világunk magában hordozza azokat az erőket, amelyek hanyatlását okozzák. Miután
felismerjük civilizációnkban a hanyatlásnak ezeket az erőit, fel kell kutatnunk azokat a
területeket, ahol a megújulás forrásai rejlenek. Ha megfigyeljük jelenlegi civilizációnkat, azt
láthatjuk, hogy három fő lehúzó erő van jelen; három olyan erő, amelyet fokozatosan és
elkerülhetetlenül le kell győzni. Minden aggasztó jelenség, amivel ma találkozunk, az emberiség
fejlődésének menetében nyer értelmet – ahogy az is, amin még át kell mennünk, és aminek sok
szempontból még csak a kezdetén járunk – mindez csak számos tünete annak a hatalmas
folyamatnak, amely korunkban zajlik, és ami az egészen belül a hanyatlás és elbukás jelenségét
mutatja.
Ha közvetlen civilizációnkon túlra tekintünk –azon túlra, ami csak saját időnkben vagy az elmúlt
három-négy században zajlott – ha az emberiség fejlődésének egészét vizsgáljuk, akkor
megfigyelhetjük, hogy a korábbi korszakok civilizációi meg voltak alapozva, ezekre az alapokra
épült a mindennapi élet gondolkodása és szokásai. Mi ma csak azt hisszük, hogy rendelkezünk
ilyen alapokkal. Ezek a régi civilizációk – különösen a pogány kultúrák- rendelkeztek egyfajta
természettudományos jelleggel. Ez a természettudományos jelleg lehetővé tette, hogy az emberek
felismerjék, hogy ami a lelkükben él, az az egész univerzum életének része. Csak gondoljunk
arra, hogy a görögök milyen eleven képzettel rendelkeztek a mindennapi létezés határain túli
világról, a szellemi lények és istenek érzékelésen túli világáról. Az embernek csak fel kell idéznie,
milyen eleven szerepet játszott a mindennapi életben az, hogy a régi civilizáció embere és a
spirituális világ lényei között –akik az ember számára nem voltak idegenek – mindenféle
formában kapcsolat maradjon. Mindennapi tevékenységeiben a régi idők embere egy olyan
teremtés részének tudta magát, amely nem ért véget a hétköznapi világ határainál, hanem ahol a
szellemi lények tevékenysége érzékelhető volt. A legközönségesebb mindennapi teendőket is a
szellemi erők irányítása alatt végezték. Ily módon, különösen a pogány kultúrákban, azt találjuk,
ha visszatekintünk ezekre, hogy egy természettudományos jelleg uralta, amit legjobban úgy
írhatnánk le: azokban az időkben az emberek kozmogóniával rendelkeztek, ami azt jelentette,
hogy önmagukat a teljes univerzum tagjaiként ismerték fel. Tudták, hogy nem csak egyszerűen
olyan eltévedt lények, akik a zöld föld mezőin vándorolnak, mint az eltévedt birkák, hanem akik
részei és részesei a teljes, tágas világegyetemnek, és akiknek megvannak a saját feladatai ebben
a világegyetemben. A régi korok embere kozmogóniával rendelkezett.
Civilizációnk nem rendelkezik a kozmogónia megalkotására való szándékkal a mindennapi
életben. Gondolkodásunk jellege, a kifejezés valódi értelmében, nem őszintén tudományos.
Egymástól elszigetelt tényeket veszünk számba, és megalkotjuk a gondolatok logikus rendszerét,
de nem rendelkezünk valódi tudománnyal, amely gyakorlati összeköttetést teremtene köztünk, és
a szellemi világ között. Milyen jelentéktelen az a szerep, amit hétköznapi éltünkben a tudomány
ma betölt, ahhoz képest, amit a régi korok embere átélt, amikor a szellemi világ erői rajta
keresztül tevékenykedtek! Minden cselekedetében kozmogónia volt; a hatalmas világmindenség
tagjaként ismerte fel magát, úgy tekintett magára, saját legmélyebb természetére, ahogy a Napra,
Holdra és a csillagok világára. Tehát a régi civilizációk kozmogóniával rendelkeztek; de a mi
civilizációnk számára ez a kozmogónia elveszett. Kozmogónia nélkül az életben az ember nem
lehet erős. Ez az egyik dolog, amely civilizációnk hanyatlását előidézi.
A második tényező, amely civilizációnk hanyatlásához vezet, az, hogy nem létezik a szabadság
valódi impulzusa. Civilizációnkból hiányzik az erő ahhoz, hogy az életet az általános szabadság
széles alapjára helyezze. Napjainkban csak nagyon kevés ember jut el a szabadság valódi
felfogásához. Nagyon sokan beszélnek róla, de nagyon kevesen jutnak el odáig, hogy valóban
megértsék mi is a szabadság, és még kevesebben vannak azok, akik annak valódi impulzusát
hordozzák. És ennek következtében civilizációnk fokozatosan belesüpped valamibe, amiben nem
találhat sem erőt, sem támogatást; a fatalizmusba.
Lehet vallási a fatalizmusunk, amikor az ember valamiféle vallásos erőknek adja át magát, ezeket
a vallásos erőket téve meg mesteréve, és nem kér többet, mint hogy madzagon rángassák, akár
egy bábot. Vagy létezik fatalizmus a természettudományban. És ennek a tudományos
fatalizmusnak a hatása tetten érhető abban, ahogy az emberek minden eseményt természeti
vagy gazdasági szükségszerűségnek tartanak, és nem hagynak az emberi szabad cselekedet
számára hatóterületet. És amikor az emberek a gazdasági élethez vagy természet világához
béklyózva érzik magukat, az minden szempontból fatalizmus. Vagy létezik az a fatalizmus, amely
a vallásos hitek modernebb formáiban nyilvánul meg; az a fatalizmus, amely a szabadságot
szándékosan eleve kizárja. Csak kérdezzék meg maguktól, hány szív és lélek van ma, amely
tudatosan vágyódik arra, hogy magát átadja, Krisztusnak, vagy valamilyen spirituális erőnek, hogy
az azt csináljon vele, amit akar. Gyakran még az antropozófiát is vádolják ezzel, hogy nem fektet
elég hangsúlyt arra, hogy az ember Krisztusnak adja át magát, és ne magának. Az emberek
jobban szeretik, ha vezetik, ha irányítják őket; nagyon is szeretnék, hogy a fatalizmus igaz legyen.
Milyen gyakran mostanában, ezekben a zavaros években, hallhattuk, ahogy az emberek egymást
kérdik: „Miért nem jött Isten, miért nem jött Krisztus ennek vagy annak az embercsoportnak a
segítségére? Léteznie kell valahol az isteni igazságszolgáltatásnak!” Az emberek szeretnék ezt az
isteni igazságszolgáltatás, szeretnék magukat ettől függővé tenni, mint a Sorstól. Az ember nem
akar eljutni ahhoz a veleszületett erőhöz, ami a Szabadság impulzusából ered, és áthatja egész
lényt. Egy olyan civilizáció, amely nem tudja, hogyan táplálja a Szabadság impulzusát, az
meggyengíti az embert, és önmagát hanyatlásra kárhoztatja.
Ez a második dolog. Ezek azok az erők, amelyek civilizációnk hanyatlását okozzák. Az első a
kozmogónia hiánya, és a második, a szabadság eredeti impulzusának hiánya.
És a harmadik, hogy civilizációnk képtelen kibontakoztatni bármi olyat, amely képes felfrissíteni,
áttüzesíteni vallásos érzéseinket és szándékunkat. Civilizációnknak valójában semmi más nem áll
szándékában, mint a régi vallásokat táplálni és kihűlt hamvait csodálni. De ahhoz, hogy új
vallásos impulzusokat hozzon az életbe, hiányzik az erő civilizációnkból. És ahogy ez hiányzik, úgy
hiányzik az életben a valóban altruista cselekedethez is az erő. Ez az oka annak, hogy
civilizációnk minden folyamata olyan egoista, mert nincs benne valódi, erős, altruista motiváló
erő. Semmi más nem képes altruista motiváló erőt táplálni, csakis az élet spirituális
/szellemudományos/ szemlélete. Csak ha az ember a szellemi világ tagjaként ismeri fel magát,
függeszti fel olyan hatalmas mértékű érdekelődését saját maga iránt, hogy az egész világ
körülötte forogjon. Amikor ezt megteszi, akkor az egoista motivációkat altruista motivációk váltják
fel. Korunk azonban nem sokat tesz azért, hogy ilyen mértékben érdekelje a szellemi világ. A
szellemi világ iránti érdeklődést még tovább kell fokozni, mielőtt az ember valóban tagjának érzi
magát.
És ez történt az olyan magasból alászállt impulzusokkal, mint amilyen a reinkarnáció és karma
tanítása, amely hozzánk és civilizációnkhoz eljutott. De hogyan interpretálták ezeket az
impulzusokat? A legmélyén nagyon is egoista módon értelmezték a reinkarnáció és karma ideáit,
még azok is, akik azt befogadták. Például ezt mondták: nos, egyik vagy másik életében az ember
azt kapja, amit megérdemel. Még a máskülönben elég intelligens emberek által vallott saját
reinkarnációra és karmára vonatkozó ideák is bizonyosan szavatolják az emberi szenvedés
létezését. Ennek mélyén nem a szociális kérdés megítélése áll, pedig mondhatjuk, hogy
egyébként intelligens emberekről van szó; ha egy ember szegény, akkor ez azért van, mert ezt
érdemelte az előző inkarnációjában, és csak le kell dolgoznia ebben az inkarnációjában azt, amit
az előző alapján megérdemel. Még az olyan ideák, mint amilyen a reinkarnáció és karma ideája,
képtelen áthatni civilizációnkat oly módon, hogy akár csak egy embert is megmentene, és nem
képes ösztönözni az érzékenységet az altruizmus iránt. Nem elegendő csak bevezetni olyan
ideákat, mint amilyen a reinkarnáció és a karma; a kérdés az, hogy milyen módon vezetjük ezeket
be. Ha ezek pusztán az egoizmust fokozzák, akkor ezek nem felemelik civilizációnkat, hanem
annak további süllyedéséhez járulnak hozzá. Van egy másik módja annak, ahogy a reinkarnáció
és karma etikátlan ideává válik, anti-etikus ideává. Sokan mondják: „Jónak kell lennem, és akkor
szerencsés inkarnáció vár rám a következő életben.” Ilyen motiváció alapján cselekedni, azért
lenni erkölcsös, hogy a lehetséges legkellemesebb időt élhessem legközelebb – ez nem
egyszerűen egoizmus, de dupla egoizmus. Ezt a dupla egoizmust kapja számos ember
tulajdonképpen a reinkarnáció és karma ideájából. Civilizációnk olyan kevéssé rendelkezik
bármiféle altruista vagy vallásos impulzussal, hogy még a reinkarnáció és karma ideáját is
képtelen úgy felfogni, hogy az altruista cselekedetekre és érzésekre és ne egoistákra
ösztönözzön.
Ez az a három dolog, amely civilizációnkban a hanyatlás és alászállás erőiként működik; a
kozmogónia hiánya, a szabadság szilárd alapjának hiánya, az altruista érzék hiánya. De
kozmogónia nélkül, láthatják, nincs valódi tudomány, vagy tudásrendszer. És akkor nincs valódi
tudás, akkor minden tudás végső soron puszta játékká válik, amelyben az ember világa és
kultúrája játékszer. És ez az, amivé a tudás sok szempontból korunkban lett, amennyiben nem a
külső kultúra, külső technikai kultúra utilitarista esetlegessége. A szabadság sok szempontból
üres frázissá vált, mert civilizációnk ereje nem teszi általános alappá a szabadságot, és nem
terjed el a szabadság impulzusa. A gazdaság területén sincs meg az a lehetőségünk, hogy a
szociális irányba továbblépjünk, mert civilizációnkban nincs altruista motiváló erő. Szocializálódni
azt jelenti, hogy szociális keretet teremtünk ahhoz, hogy minden ember a többi emberért éljen és
dolgozzon. De csak képzeljük el, hogy jelenlegi civilizációnkban minden ember a többi emberért
próbálna élni és dolgozni! Miért van az, hogy társadalmi rendünk úgy intézményesül, hogy minden
egyes ember csakis önmagáért élhet és dolgozhat? Ilyenek intézményeink.
Fölmerül a kérdés: hogyan fogunk felülkerekedni civilizációnk hanyatlásának és alászállásának
ezen jelein? Civilizációnk hanyatlásának jeleit reménytelen szépíteni, kedves barátaim. Nem
tehetünk mást, mint felismerjük azokat a tényeket, amelyekről itt beszéltünk. Pártatlanul,
fenntartások és illúziók nélkül kell elfogadnunk ezeket. Azt kell mondanunk magunknak: ott
vannak a hanyatlás és alászállás ezen erői, és nem kell, hogy az ember azt higgye, hogy ezeket
bármilyen módon más irányba terelhetné, vagy bármi ehhez hasonlót. Nem, ezek nagyon
hatalmas hanyatlási erők, és szükséges, hogy helyesen nevezzük meg ezeket, és úgy beszéljünk
róluk, ahogy mi most. Ha ezt megtettük, oda kell fordulnunk, ahol az újbóli felemelkedés erői
találhatók, és ez ne csak elmélet legyen. Az emberek a mai időkben a leggyönyörűbb teóriákat
találhatják ki, a legszárnyalóbb kijelentéseket tehetik, de csak teóriával az ember semmit sem
érhet el. Ha a civilizációnk mindenestül olyan lenne, mint amilyennek leírtam – ha valóban
mindenestül olyan lenne – akkor nem lenne más hátra, csak hogy azt mondjuk magunknak:
„csak hagynunk kell civilizációnkat darabokra esni, és magunkat is vele együtt”. Bármilyen módon
megkísérelni időnk jeleit felruházni tisztán teóriákkal és koncepciókkal, teljesen abszurd lenne.
Az ember csak azt kérdezheti: Talán a kérdés gyökere nem húzódik valójában mélyebben? Igen,
mélyebbről ered. Korunk embere túlságosan meghajlik az „Abszolút” előtt. Amikor azt kérdi: „mi
az igazság?” azt érti ezen, hogy „mi az abszolút igazság?”, nem azt, hogy mi az igaz egy bizonyos
korban?” Amikor azt kérdi: „mi a jó?”, azt kérdi:”mi az abszolút jó?” Nem azt kérdezik az
emberek, hogy mi a jó Európának? Mi a jó Ázsiának? Mi a jó a huszadik századnak? Mi a jó a
huszonötödik századnak? Abszolút jóról és igazságról kérdeznek. Nem azt kérdezik, hogy mi
létezik jelenleg az emberiség konkrét evolúciójában? De más módon kell feltennünk magunknak
a kérdést, mert a dolgok aktuális mivoltát kell néznünk, az aktualitás nézőpontjából, és másképp
kell feltennünk a kérdésinket. Nagyon gyakran úgy, hogy a válaszok paradoxonoknak tűnnek
ahhoz képest, amit az ember a dolgok felületes megközelítése alapján hajlamos feltételezni róluk.
Azt kell kérdeznünk magunktól: nincs többé lehetőségünk még egyszer eljutni egy kozmogónikus
felfogáshoz, amely az univerzumra mint teljességre tekint? Nincs lehetőségünk a szabadság
olyan impulzusához eljutni, amely aktuálisan hatással lenne a szociális életre? Nincs lehetőség
egy olyan impulzusra, amely vallásos, és ugyanakkor a testvériség impulzusa, és ily módon a
gazdasági társadalmi berendezkedés valóságos alapja? És ha ezeket a kérdéseket helyesen
tesszük fel, valódi válaszokat kapunk. Mert ne felejtsük el, ezért vagyunk itt. A földön élő
különféle típusú emberek ma nem mindnyájan alkalmazkodtak a teljesen átfogó univerzális
igazsághoz; a különféle embertípusok a valóságos Cselekvés bizonyos területeihez
alkalmazkodtak. És meg kell kérdeznünk magunktól: Hol létezik ma a földi életben annak
lehetősége, hogy kozmogónia kibontakozzék? Hol létezik annak lehetőség, hogy a szabadság
elsöprő impulzusa kibontakozzék? És hol létezik annak impulzusa, hogy az emberek olyan
közösségben éljenek, amely vallásos, és szociális értelemben, testvéri?
Az utolsó kérdést vesszük elsőre, és ha elgondolkodunk részlehajlás nélkül a dolgok állásáról
földünkön, arra a következtetetésre jutunk, hogy egy aktuális testvériség impulzus számára a
temperamentum, a gondolkodásmód az ázsiai népességnél kereshető. Ázsia népeinél, különösen
Japán és India civilizációiban. Annak ellenére, hogy ezek a civilizációk dekadenssé váltak, és
annak ellenére, hogy külsődleges, felületes jelenségek ez ellen szólnak, ott találjuk az emberi
szívekbe zárva a minden élőlény iránt érzett nagylelkű szeretet impulzusát, amely egyes egyedül
alkalmas arra, hogy elsősorban a vallásos altruizmust megalapozza, és másodsorban, hogy egy
aktuális, altruista ipari civilizációs formát kialakítson.
De itt egy sajátos tényezővel állunk szemben. Az ázsiaiaknak, valóban, az altruizmushoz való a
temperamentumuk, de nem hordozzák az emberi létezés azon jellegét, amely lehetővé tenné
számukra, hogy altruizmusukat gyakorlattá tegyék. Ők csak a temperamentummal rendelkeznek,
de nincs lehetőségük, nincs tehetségük ahhoz, hogy olyan szociális állapotokat teremtsenek,
amelyben az altruizmus a külvilágban megvalósulhatna. Évezredeken át az ázsiaiak képesek
voltak az altruizmusra való hajlamot ápolni az emberi természetben.
Azt mondhatjuk tehát, hogy a három dologból – a kozmogónia impulzusa, a szabadság impulzusa
és az altruizmus impulzusa – Ázsia a harmadik iránti belső lelki fogékonyságot birtokolja. Ez
azonban, amit Ázsia birtokol, vagyis az altruizmus belső hajlama, csak az egyharmada annak, ami
civilizációnk felemeléséhez szükséges.
És most Európáról. Európa számára szükséges a szociális kérdés megoldása, de nincs meg neki
a szociális kérdés megoldásához kellő temperamentum. A szociális kérdés megoldásához az
ázsiai temperamentumra volna szüksége. Európa szociális szükségletei a szociális kérdés
megoldásának összes feltételét megadják, de az európaiaknak először keresztül-kasul át kellene
itatódniuk azzal a gondolkodásmóddal, ami az ázsiai ember számára természetes – éppen csak
neki nem adatott meg, hogy a szociális igényeket úgy észlelje, ahogyan azok külsőleg léteznek.
Gyakran ténylegesen bele is nyugszik azokba. Európában minden külső ösztönző adva van ahhoz,
hogy valamit kezdjenek a szociális kérdéssel, de a temperamentum hiányzik. Másfelől Európában
a legnagyobb mértékben jelen van a tehetség, a képesség, amely a szabadság táptalaját nyújtaná
– a szabadság impulzusa. Speciálisan az európai talentum erőssége a szabadságérzés belső
érzülete legmagasabb fokának kifejlesztésében áll. A szabadság valóságos fogalma sajátságosan
európai adomány. De ezek között az európaiak között senki sem akad, aki szabadon cselekszik,
aki meg tudná valósítani a szabadságot. Az európaiak a legnagyszerűbb képzeteket tudják
kialakítani a szabadság ideájáról. De éppen úgy, ahogy az ázsiai képes lenne tenni valamit, ha
birtokolná a kristálytiszta európai gondolkodást egyéb hiányosságai nélkül, ha csak megvolna
neki a szabadság tiszta európai eszméje, éppúgy az európaiak a szabadság legszebb fogalmait
fejleszthetik ki, még sincs meg a lehetőség a szabadság eszméjének politikai megvalósítására az
európai népek közvetlen cselekvése által. Mert a civilizáció három lényegéből – az altruizmus
impulzusa, a a szabadság impulzusa, a kozmogónia impulzusa – az európai csak ez egyik
harmadot birtokolja, a szabadság impulzusát. A másik kettő nincsen meg neki. Így az európainak
is csak egyharmada van abból, ami egy új kor tényleges, megvalósításához szükséges. Nagyon
fontos, hogy az emberek legalább felismerjék ezeket a dolgokat, mint civilizációnk titkait.
Európában legalább elmondhatjuk, hogy megvan az összes feltétele a gondolkodásnak és
érzésnek ahhoz, hogy tudjuk, mi a szabadság, de valami többlet nélkül nincsen meg a
lehetőségünk, hogy megvalósítsuk ezt a szabadságot. Biztosíthatom Önöket arról, hogy például
Németországban a legszebb dolgokat írták különböző emberek a szabadságról, miközben egész
Németország Ludendorff és társai önkényuralmát nyögte. Ezidőtájt a legszebb dolgokat írták a
szabadságról. Európában kétségkívül megvan a tehetség a szabadság impulzusának
felfogásához. Ez azonban csak az egyharmada a civilizációnk felemelésének, nem az egésze.
Elhagyva Európát és Nyugat felé menve – és itt egy kalap alá veszem Nagy-Britanniát és Amerikát
– átmenve az angolszász világba ismét megtaláljuk itt egyharmadát az impulzusoknak – csak
egyet a háromból -, amelyek szükségesek civilizációnk felemelkedéséhez, és ez a kozmogónia
impulzusa. Aki csak megismerkedett az angolszász világ spirituális életével, az tudja, hogy az első
pillantásra formalizált és materialista angolszász spirituális élet – és jóllehet még ahhoz is, ami
spirituális, materiális formában akar hozzájutni -, mégis megvan benne a kozmogónia. Bár ezt a
kozmogóniát manapság teljesen hibás ösvényeken keresik, mégis az angolszász természetben
rejlik ennek keresése. Ismét egy harmad: a kozmogónia keresése. Nincsen meg annak a
lehetősége, hogy ezt a kozmogóniát kapcsolatba hozzák a szabad, altruista emberrel. Megvan a
tehetség ahhoz, hogy ezt a kozmogóniát díszítőelemként kezeljék, kidolgozzák és megformálják.,
de nincs meg a tehetség arra, hogy ebbe a kozmogóniába betagolják az emberi lényt. Még a
spiritiszta mozgalom XIX. század közepi korai kezdeteiben is – még mindig őrzi ennek bizonyos
nyomait – volt, mondhatjuk valamiféle kozmogóniája, még ha ez tévútra is vezetett. .Amikor
megpróbáltak eljutni hozzá, megvoltak az érzéki világ mögött rejlő erők, csak ők materialista
irányt vettek, és materialista eszközöket használtak megtalálásukra. De ők nem törekedtek arra,
hogy olyasfajta formalista tudományhoz érkezzenek el, mint amilyet Önök látnak például az
európaiaknál. Ők megpróbáltak ismeretségbe kerülni a valódi érzékfeletti erőkkel. De, ahogy
mondtam, rossz utat választottak. Így itt is csak egyharmadunk van abból, aminek meg kell lennie
ahhoz, hogy civilizációnk újra felemelkedhessen.
Nem juthatunk napjainkban civilizációnk titkaihoz, kedves barátaim, hacsak nem tudjuk
megkülönböztetni, hogy a civilizáció emelkedéséhez szükséges három impulzus hogyan oszlik
meg a földfelszín különböző tagjai között, illetve nem tudjuk, hogy a Kozmogónia tendenciája az
angolszász világ osztályrésze, a Szabadság tendenciája az európai világban rejlik, míg az
Altruizmus tendenciája, illetve annak a temperamentumnak a tendenciája, amely helyesen
felfogva a szociális érzéshez vezet, szigorú értelemben az ázsiai kultúra sajátsága.
Ezek azok az alapvető eszmék, amelyeknek inspirálniuk kell napjainkban mindazoknak a
gondolkodását és érzését, akik komolyan és őszintén munkálkodni készülnek civilizációnk
újraalkotására. Napjainkban nem zárkózhatunk be tanulmányainkba, azt mérlegelve, melyik a
legjobb program a jövőre nézve. Amit tennünk kell, hogy kimegyünk a világba, és megkeressük az
ott már meglevő impulzusokat.
Ahogyan mondtam, ha civilizációnkra tekintünk, és mindarra, ami bukását sietteti, nem tudunk
szabadulni a benyomástól, hogy lehetetlen megmentenünk. És nem is lehet megmenteni, hacsak
az emberek nem látják, hogy az egyik rész az egyik népnél található, a másik másoknál, a
harmadik amazoknál – hacsak az emberek az egész földkerekségen nem jönnek össze és nem
látnak hozzá, hogy gyakorlatban felismerjék, amit külön-külön egyikük sem tud elérni abszolút
értelemben, de amit el kell érnie annak, akit úgyszólván a sors kijelölt arra a bizonyos feladatra.
Ha a mai amerikai a kozmogónia mellett ki akarja fejleszteni a szabadságot és szocializmust,
nem fog neki sikerülni. Ha az európai a szabadság impulzusának megalapozása mellett
kozmogóniát és altruizmust akar szolgáltatni, nem sikerül neki. Az ázsiai semmivel többet nem
tud megvalósítani, mint régóta érlelt altruizmusát. Ha ezt az altruizmust átveszik a földlakók más
csoportjai és azzal telítik, amire különös tehetségük van – akkor és csak akkor fogunk valóban
előrehaladni.
Egyszer s mindenkorra el kell ismerni önmagunk előtt, hogy civilizációnk elkorcsosult, és újra erőt
kell találnia. Ezt valamelyest elvontan fejeztem ki, és hogy konkrétabb legyek, a következőképpen
közelítem meg. A Kelet régi, kereszténység előtti civilizációi, mint tudják, nagy városokat hozott
létre. Civilizációk egész sorára tekinthetünk vissza Keleten, amelyek mindegyike nagy városokat
produkált. Ám ezeknek a nagy városoknak sajátos karakterük volt. A Kelet összes civilizációjának
megvolt az ereje ahhoz, hogy a nagy városok mellett létrehozza a koncepciót, amely szerint végül
is az ember élete üres, semmi, amennyiben nem hatol be a tisztán fizikai mögé, a fizikain túliba.
És így a nagy városok, Babilon, Ninive és a többiek képesek voltak a haladás valóságos erőit
kifejleszteni, mert az embereket nem arra vezették, hogy azt vegyék magának a realitásnak, amit
a városok maguk hoznak elő, hanem sokkal inkább azt, ami mögöttük van. Az Rómában történt,
hogy az emberek elkezdték a városok civilizációját annak mércéjévé tenni, amit realitásnak
tekintettek. A görög városok elképzelhetetlenek a körülöttük elterülő vidék nélkül. Ha a
történelem, ahogyan ismerjük, nem volna annyira konvencionális mese, ’fable convenue’, és
képes volna valóságos aspektusaiban feléleszteni a régi időket, megmutatná nekünk azt, hogyan
gyökereztek a görög városok az egész vidékben. Rómában már nem így állt a helyzet. Valójában
Róma egész történelme abban áll, hogy valóságos világgá változtassák a képzetvilágot, vagyis a
nem-reális világ reálissá változtatásában. Rómában jelent meg először az ’Állampolgár’, az élő
ember melletti szellemalak. Mert az ember emberi lény, és ha emellett állampolgár is, az fikció.
Állampolgársága olyan dolog, amit anyakönyvbe vesznek, vagy a városi nyilvántartásba vezetnek
be, vagy valami efféle. Az, hogy bizonyos lénytagokkal ellátott emberi egyedként való létén túl
még az ingatlan-nyilvántartásban kellően felvett birtok tulajdonosa is – ez a realitás melletti
fikció. Ez alaposan római. De Róma ennél sokkal többet ért el. Róma elérte mindazt, ami a
városnak a vidéktől – a valóságos, létező vidéktől – történő szétválasztásából fakad, és fiktív
realitást adott annak. Róma például, vette a régi vallási fogalmakat, és római jogi fogalmakat
vezetett beléjük. Ha nyitottan elővesszük a régi vallási fogalmakat, semmit sem találunk bennük,
ami a római jogi fogalmaknak felelne meg. A római jogbölcselet egyszerűen elözönlötte a vallási
etikát. A vallásos etikát – annak köszönhetően, amivé Róma tette – keresztül-kasul áthatja az
érzékfeletti világ olyan képzete, mintha az olyan hely volna, ahol bírák ülnek és ítélkeznek az
emberek tettei felett, pontosan úgy, ahogyan a bíróságok pulpitusain teszik, amelyeket római
mintára honosítottak meg.
Ezeknek a római jogi képzeteknek a hatása annyira tartós, hogy amikor a karmáról beszélünk,
éppenséggel észrevehető, hogy korunk embere, aki elfogadja ezt a tant, úgy képzeli el, mintha
Iustitia ülne odaát, kimérve a jutalmat és büntetést földi tetteinkért – jutalom a jótettekért,
büntetés a gonosztettekért – pontosan a római jogfelfogás szerint. Az összes szent és az
érzékfeletti lények ezeknek a római jogi fogalmaknak a módjára léteznek, melyeket beültettek a
természetfeletti világba.
Ki érti meg ma, például a görög „Végzet” hatalmas eszméjét? Nem mondhatnánk, hogy a római
jogbölcselet sokat segítene nekünk manapság Oidipusz alakjának megértésében. Valójában, a
római jogi fogalmak befolyásának tulajdoníthatóan úgy tűnik, az emberek teljesen elveszítették a
tragikus nagyság megértésének képességét. Ezek a római jogi fogalmak beágyazódtak jelenkori
civilizációnkba, annak minden részében ott élnek, lényegüket tekintve fiktív valósággá, valami
imagináriussá váltak. Abszolút szükséges, hogy tisztán lássuk, a dolgok felfogásának egész
módja hogyan vesztette el kapcsolatát a realitással, és hogy amire szükségünk van, az
fogalmaink friss átitatása a realitással. Merthogy fogalmaink gyökereikben üresek, civilizációnk
még mindig nincs tudatában annak, hogy a földkerekség összes emberének közös
együttműködésére van szükség. Sohasem akarunk annak gyökeréig hatolni, ami szemünk előtt
játszódik le, többé-kevésbé a dolgok felszínéhez ragaszkodunk. Másik példa erre a következő.
Önök tudják, hogy a világ parlamentjeiben korábban – a XVIII. sz. első felében, vagy kicsit később
– hogyan alakultak a párt tendenciák két meghatározott irányba: egyik a konzervatív, másik a
liberális, és ezek hosszú időn át jelentős tiszteletnek örvendtek. A különböző más pártok, amelyek
azóta jöttek létre, a két fő eredeti csoport tartozékai voltak. Volt konzervatív tendenciájú párt, és
volt liberális tendenciájú párt. De a leginkább szükséges, hogy ma jussunk túl a szavakon a
mögöttük levő realitásig, egy csomó dolog van, amelyekről fel kell tennünk a kérdést, nem azt,
hogy miről beszélnek az értük kiálló emberek, hanem azt, hogy mi megy végbe tudattalanul
magukban az emberekben. Ha így tesznek, azt fogják találni, hogy azok az emberek, akik egyik
vagy másik konzervatív tónusú párthoz csatlakoznak, olyan emberek, akik valamiképpen főleg
agrárérdekekhez kapcsolódnak, a földműveléshez, talajműveléshez, vagyis az emberi civilizáció
elsődleges eleméhez. Így vagy úgy erről lesz szó. A felszínen, természetesen mindenféle más
körülmény is beléphet. Nem azt állítom, hogy minden konzervatív szükségképpen kapcsolódik
közvetlenül a mezőgazdasághoz. Természetesen itt is akad, mint mindenütt máshol, egy csomó
ember, akit egy ügy hívószava ragad meg. A fő dologra kell ügyelni, ez pedig az, hogy a népesség
azon része, amely a társadalmi szerkezet bizonyos formáinak megőrzésében érdekelt, illetve
abban, hogy ne túl gyorsan változzanak a dolgok, az agrárnépesség.
A másik oldalon az iparosodottabb elem, amely a földtől elválasztott munkából ered, a liberális,
progresszív. Úgyhogy ez a két párttendencia valami mélyebben fekvőben gyökerezik, és minden
esetben meg kell próbálnunk kiemelni az ilyen dolgokat a puszta frázisból, amelybe
belesüppedtek, a szavakon túl a mögöttük levő reális dologig. Ám végül is minden ugyanarról szól
– civilizációnk formája, melyben élünk, olyan, hogy az erő a szavakban rejlik. Előre kell
nyomulnunk a valós dolgokon alapuló civilizációhoz, a valódi dolgok civilizációjához. Véget kell
vetni a frázisokra, programokra, verbális ideálokra történő alapozásnak, és el kell érni a valóság
tiszta észlelését. Mindenekelőtt, tisztán kell észlelnünk azokat a valóságokat, amelyek mélyebben
fekszenek a civilizáció városi és vidéki, vagy mezőgazdasági és ipari formáinál. És ezeknél jóval
mélyebben vannak azok az impulzusok, amelyek napjainkban működnek a földkerekségen
elosztott emberi lénytagokban, s amelyek közül az amerikai a kozmogónia felé törekszik, az
európai a szabadság felé, és az ázsiai az altruizmus felé – más szavakkal, egy valóban szociális
élet felé.
Korunkban ez természetesen különös módon mutatkozott és mutatkozik meg. Az angol-amerikai
civilizáció meghódítja a világot. Azonban, meghódítva a világot arra lesz szüksége, hogy magába
szívja azt, amit a világ meghódított részének kell nyújtania, vagyis a szabadság impulzusát, és az
altruizmus impulzusát, minthogy önmagában csak a kozmogónia impulzusa van meg..
Tulajdonképpen az angol-amerikai civilizáció sikere a kozmogóniai impulzusban rejlik. Annak a
körülménynek tulajdonítható, hogy az emberek képesek világ-gondolatokban gondolkodni.
Ahhoz, hogy ennek teljes jelentőségét felfogjuk – talán mondanom sem kell -, az szükséges, hogy
eltávolodjunk a frázisoktól, és a valóságba hatoljunk. Mert bárki, aki csak a frázisokhoz kötődik,
természetszerűleg azt gondolná: nos, de hát végül is ki jelent meg a szabadság képviselőjeként,
ha nem az angol-amerikai világ? A szavak szintjén igen, a legteljesebb mértékben. De ami egy
dolog megítélésénél számít, az nem a szavak szintjén történő megjelenése, hanem az, hogy a
valóságban micsoda. Mint tudják, számos alkalommal utaltunk a wilsonizmus nyelvezetére. A
Wilson-féle frazeológia a nyugati országokban már régóta meghonosodott. 1918 októberében egy
időre Közép-Európában is gyökeret vert. És az évek során újra meg újra rá kellett mutatni
mindama sekélyességre, amit Woodrow Wilson képviselt, hogy mennyire üres és absztrakt volt
mindaz, amit Wilson fémjelzett. Most már, természetesen Amerikában is kezdenek átlátni az
emberek a wilsonizmuson, azon, hogy mennyire üres és absztrakt. Sorainkban nem merült fel a
nemzeti ellenérzés kérdése Wilsonnal szemben, semmilyen Európából fakadó antagonizmus
kérdése nem merült fel. Az ellentmondás civilizációnk, és annak erőinek teljes fogalmából fakadt.
Annak a kérdése volt, hogy a wilsonizmust annak mutassuk, ami: mindannak a típusa, ami
absztrakt és valótlan az emberi gondolatban. A Wilson-féle gondolat az, amelyik ilyen féloldalas
eredményeket hozott, mert abszorbeálta az amerikai impulzusokat, a szabadság impulzusának
valódi birtoklása nélkül – mert a szabadságról beszélni semmi esetre sem a bizonyítéka annak,
hogy maga a szabadságimpulzus valóban ott van –, és továbbá, mert nem volt meg benne a
gyakorlati altruizmus impulzusa.
Közép-Európa élete, mindazzal. ami volt, romokban hever. Ami Közép-Európában élt, az
túlnyomórészt félelmetes alvásba merült. Jelen pillanatban a németek, mondhatni kénytelenek a
szabadságra gondolni, nem a szép frázisok módján, ahogyan akkor beszéltek róla, amikor
Ludendorff igája alatt nyögtek – amikor az önkorlátozás a szabadságeszme megértésének
melegágya lett. Most a test és lélek béna erőivel gondolnak rá, a valódi belső gondolat
felszítására való képesség teljes hiányában. Németországban egy sor próbálkozásunk van a
demokratikus forma létrehozására, demokrácia azonban nincs. Köztársaságunk van,
republikánusok nélkül. És ez minden módon annak szimptómája, ami megnyilvánult különösen
Közép-Európában, de egész európai világra általánosan jellemző.
És Kelet-Európa? Éveken keresztül hozsannázta az egész világ proletariátusa mindazt, amire a
marxisták készültek. Lenin és Trockij abban a helyzetben voltak, hogy a marxizmust gyakorlati
síkra ültessék, és ez a civilizáció nagybani kifosztásává vált, ami egyenértékű a civilizáció romba
döntésével. És ez még csak a kezdet. Mindezek ellenére, mégiscsak létezik Európában a
képesség a szabadság eszmei, spirituális megalapozására. Mindössze Európának ki kell
egészítenie ezt napi gyakorlatában a Föld többi népével való együttműködés révén.
Ázsiában az utóbbi években a régi ázsiai szellem felgyulladását láthatjuk. Azok az emberek, akik
szellemi vezető szerepet játszanak Ázsiában – vegyük csak például azt, akire már utalást tettem
Rabindranath Tagore-t -, Ázsia vezető szellemei már kifejezésmódjukban is jelzik, hogy az
altruizmus szelleme egyáltalán nem halott. De ott most még kevésbé lehetséges, mint a régi
időkben, hogy civilizációt vívjanak ki azoknak az impulzusoknak mindössze egyharmadával,
amelyek a civilizációhoz vezetnek.
Mindez odavezet ma, hogy annyit beszélnek ezekről a dolgokról, amelyek a haldokló civilizációra
jellemzőek, de amelyekről az emberek úgy beszélnek, mintha fellépnének valamiért, ami
ideálként működőképes lehet. Éveken át proklamálták, hogy minden nemzetnek joga kell legyen
… nos, nem is tudom pontosan mire is, hogy a maga módján élje életét, vagy valami ilyesmi.
Kérdezem mármost Önöket, a mai ember számára, ha őszinte és becsületes ebben a kérdésben,
mi is a „nemzet”? Gyakorlatilag csak egy kifejezés, bizonyosan semmilyen valóság. Ha valaki a
népszellemről beszél, abban az értelemben, ahogy mi szólunk róla az antropozófiában, úgy lehet
beszélni róla, mert akkor van realitás mögötte, de nem akkor, amikor pusztán egy absztrakciót
jelöl. És absztrakció van az emberek fejében ma, amikor a „nemzetiségek szabadságáról”, és a
többiről beszélnek. Mert biztos, hogy semmilyen nemzeti lény valóságában nem hisznek. És itt
rejlik a mélységes belső hamisság, aminek az emberek behódolnak. Nem hisznek a nemzeti lény
valóságában, mégis a „nemzet szabadságáról” beszélnek. Mintha napjaink materialista embere
számára a „nemzet” bármit is jelentene! Mi a német nemzet? Éppenséggel kilencven millió
ember, akiket egymáshoz lehet adni, és összegezni: A+A+A. Ez nem a nemzeti lény – ami önálló
entitás -, amiben hisznek az emberek. Ugyanez a helyzet a többi nemzettel. Mégis az emberek
beszélnek ilyeneket, és azt hiszik, hogy realitásokról beszélnek, és mindvégig hazudnak
maguknak a lelkük mélyén.
De a Realitásokkal foglalkozunk, ha azt mondjuk:
Az angol-amerikai lény – a Kozmogónia felé törekvés.
Az európai lény – a Szabadság felé törekvés.
Az ázsiai lény – az altruizmus felé törekvés.
És amikor aztán megpróbáljuk megérteni ezt a három elkülönült erőt az univerzum egészét átfogó
tudatban, amikor az univerzum egészének tudatából azt mondjuk magunknak, hogy a régi
civilizáció alkotórészeire esik szét, pusztulásra van ítélve, akkor a jelen formájában való
megőrzésére törekvés a kor ellenében működne, nem pedig érte. Új civilizációra van szükség a
régi romjain. A régi civilizáció romjai fokozatosan szétporladnak, és csak az érti meg a jelenkort,
akiben akarat és bátorság van arra, ami valóban új lesz. De ezt az újat meg kell alapozni, nem a
görögök és rómaiak országa értelmében, és nem is a Föld korunk embere által vett értelmében. A
Világ értelmezéséből kell fakadnia, a jövő emberének világtudatosságából, amely ismét elfordítja
szemét a Földtől, és feltekint a Kozmoszba.
Ennek a Kozmosznak a látásához kell csak eljutnunk, ami a gyakorlatban túlvezet Kopernikusz és
Galilei iskoláin bennünket. Kedves barátaim, az európaiak tudták, hogyan fejezzék ki a Föld
környezetét matematikai módon, de nem tudták, hogyan jussanak valódi tudományhoz a Föld
környezetéből. Mert abban az időben, amikor Giordano Bruno élt, ő ismert ember volt, nagy
személyiség, de ma rá kell jöjjünk, hogy ahol ő csak matematikai rendet észlelhetett, ott
spirituális rend uralkodik – valóság uralkodik. Az amerikaiak nem igazán hisznek ebben a tisztán
matematikai világban, ebben a tisztán matematikai Kozmoszban. Az ő jellegzetes civilizációjuk
elvezeti őket a mögöttes érzékfeletti erőkről való tudáshoz, még ha egyelőre helytelen úton
haladnak is. Európában nem volt olyan tudás, amit ne kerestek volna. Mégis, amikor Goethe a
maga módján valóban feltette a kérdést: „Mi a tudományos tudás?”, nem volt továbblépés, mert
Európának nem volt ereje arra, hogy felvegye, amit az ember tanulmányozásából lehetne tanulni,
és kozmogóniává szélesíteni, az univerzum tudományává. Goethe felfedezte a metamorfózist, a
növények, az állatok és az ember metamorfózisát. A fej, csontrendszere tekintetében átalakult
gerincoszlop és csontvelő. Eddig rendben, de ezt tovább kell követni és fejleszteni, amíg rá nem
jönnek, hogy ez a fej a korábbi inkarnáció átalakult embere, és hogy a törzs és a végtagok a
következő inkarnáció kezdeményei. A valódi tudománynak kozmikusnak kell lennie, máskülönben
nem tudomány. Kozmikusnak kell lennie, kozmogóniának, máskülönben nem képes megadni
azokat a belső impulzusokat, amelyek az embert az életen át hordozzák. A modern kor embere
nem élhet ösztönösen, tudatosan kell élnie. Kozmogóniára van szüksége, és valódi szabadságra.
Többre van szüksége, mint a szabadságról való homályos beszéd, többre, mint a szabadságról
10
való puszta szövegelés. Arra van szüksége, hogy a szabadság most éppenséggel közvetlen
életébe és környezetébe nőjön bele. Ez csak azokon az utakon lehetséges, amelyek az etikai
individualizmushoz vezetnek.
Ezzel kapcsolatban egy jellemző eset. Amikor „A szabadság filozófiája” című könyvem megjelent,
Eduard von Hartmann az elsők egyike volt, aki egy példányt kapott belőle, és azt írta: – A könyv
címének nem azt kellene adni, hogy a „Szabadság filozófiája”, hanem azt, hogy „Tanulmány az
ismeretelmélettel és az etikai individualizmussal kapcsolatos jelenségről”. Címnek talán kicsit
hosszú volna, de egyáltalán nem volna helytelen „Etikai individualizmus”-nak hívni, mert az etikai
individualizmus nem más, mint a szabadság személyes megvalósítása. A legjobbak voltak
teljesen képtelenek felfogni, hogy a kor aktuális impulzusai hogyan szólítottak fel arra, amit ez a
könyv tárgyal.
És most Ázsiáról. Kedves barátaim, Európának és Ázsiának tényleg meg kell tanulniuk megérteni
egymást. De ha a dolgok úgy mennek tovább, mint ahogyan eddig a múltban, akkor sohasem
fogják megérteni egymást. Nemkülönben szükséges, hogy Ázsia és Amerika is megértse egymást.
Az ázsiaiak Amerikára tekintenek, és úgy látják, mintha ott semmi egyéb nem volna, mint a külső
élet, az állam, a politika, stb. gépesítése. Az ázsiainak nincs ínyére ez a gépesítés, az ő megértése
azon dolgokra korlátozódik, amelyek az emberi lélek legbenső impulzusaiból fakadnak. Igaz, az
európaiak megmártóztak ebben az ázsiai szellemben, Ázsia spirituális életében, de be kell vallani,
hogy mindezidáig nem adták tanújelét az alapos megértésnek. Nem is értettek teljesen egyet
vele, és a keletkező nézeteltérés tisztán megmutatta, hogy nem nagyon értik, hogyan is kellene az
európai kultúrába bevezetni az ázsiai kultúra ösztönző impulzusait. Gondoljanak csak
Blavatszkaja asszonyra. Ő az indiai, tibeti civilizáció mindenféle dolgát be akarta vezetni az
európai civilizációba. Max Múller más módon próbálta behozni az ázsiai kultúrát Európába. Sok
minden található Blavatszkajánál, ami nincs meg Max Múllernél, és sok minden található Max
Múllernél, ami nincs Blataszkajánál. De Max Müller Blavatszkaját illető kritikájából kiviláglik,
milyen kevés megértés volt a tárgy iránt. Max Müller véleménye szerint nem az india szellem
valódi szubsztanciája volt, amit Blavatszkaja Angliába hozott, és azzal a hasonlattal fejezte ki
magát, hogy nem lepődnek meg az emberek egy röfögő disznón, de igencsak meglepődnének, ha
a disznó ember módjára beszélne. Ahogyan Max Müller a hasonlatot használta, csak arra
gondolhatott, hogy ő, a maga ázsiai kultúrájával a röfögő disznó, és Blavatszkaja az, mintha a
disznó ember módjára kezdene beszélni. Számomra bizonyosan semmilyen különösebb
érdekessége nincs egy röfögő disznónak, de annál érdekesebb volna, ha egy disznó hirtelen
elkezdene szaladni és beszélni, mint az ember. Ennélfogva a hasonlat maga mutat rá, hogy az
analógia, amelyet találta, sovány dolog, és főképp szavakban áll. De az emberek ezt nem veszik
észre manapság, és haa az ember bátorkodik rámutatni az ügy abszurd oldalára, akkor azt
gondolják, hogy nem volna szabad így bánni egy ilyen „elismert tekintéllyel”, mint Max Müllerrel.
Eljött az idő, amikor őszintén és egyenesen kell beszélni. És ha őszinték és egyenesek akarunk
lenni, akkor napjainkban nyíltan kell beszélni a civilizáció okkult tényeiről, többek közt arról, hogy
az angol-amerikai világé a kozmogónia adománya, Európáé a szabadság adománya, Ázsiáé az
altruizmus, a vallás, a társadalmi-gazdasági rend adománya. Ezt a három temperamentumot kell
összeolvasztani a teljes humanitásért. Az összes világ emberévé kell válnunk, és az univerzum
polgárának álláspontjáról cselekedni. Akkor és csak akkor jöhet el az, amit a kor valóban követel.