Matilda nagyon szeretett játszani. Egyik kedvenc játéka az volt, hogy egy nagyobb faágban megkapaszkodva, fejjel lefelé lógva, különböző tornamutatványokat hajtott végre. Mulatságosnak találta, hogy ilyenkor minden tótágast áll, és a dolgok mennyire más oldalukat mutatják. A fák lombkoronája a zöld égboltból tört lefelé a végeláthatatlan kék talaj irányába, amelyen itt–ott fehér bárányfelhők legelésztek. Fogta a hasát a nevetéstől, amikor egy kutya, vagy egy macska jött arra, fentről lefelé ugrándozva. Azaz csak fogta volna, hiszen ehhez el kellett engednie az ágat, és hogy ne üsse meg magát, gyors szárnycsapásokkal a levegőbe emelkedett.
Nagyon szeretett repdesni, ide–oda szálldogálni, hajnaltól napestig mindenfelé kutakodni, mindent megismerni. Vidáman teltek napjai. Egyszer egy gyors tavaszi záport követően azt játszotta, hogy a talaj gödröcskéiben megállt víztócsákat ugrálta át gyönyörű, könnyed ívelésekkel. Az egyik ugrás során lepillantott, és a víztükörben megpillantott valami nagyon érdekeset. Valami színeset, valami kecseset, ami gyönyörű és könnyed mozdulatokkal röppent tova a pocsolya túloldalán. Azonnal visszafordult, és a tócsa szélére telepedve óvatosan bekukucskált a vízbe. Amit látott, az egy az arcán fehér maszkot, a nyakán pedig fekete bársonysálat viselő, élénksárga ünnepi ruhában pompázó – minden bizonnyal úri körökből származó – kismadár volt. Apró lábával félénken belelépett a pocsolyába, mire a kismadár is így tett. Gyorsan visszarántotta a lábát, a kismadár hasonlóképpen. Hogy mennyi idő telt el így, hogy hányszor ismételte meg mindezt, és még más hasonló mozdulatokat, nem lehet tudni; egy biztos, hogy mire rájött, hogy a pocsolyában lakó kismadár nem más, mint önmaga tükörképe, addigra beesteledett.
Aznap éjjel egyszerűen nem jött szemére álom. Úgy érezte valami örökre megváltozott. Amik eddig fontos dolgoknak tűntek, most eltörpültek amellett az érzés mellett, hogy ő, a széncinege talán a legszebb és legkülönlegesebb madár az egész világon. Valami halvány emlékképe volt ugyan, hogy régebben már látott hasonló kinézetű madarakat, sőt valami olyan is derengett neki, hogy mintha ilyesmi madarak etették volna őt amikor még magatehetetlenül, a legkisebb mozgást észlelve a csőrét ösztönösen tátogatva élt abban a fészekben, ahol most egyes egyedül lakott. Ezek az emlékképek azonban már a múlt homályába vesztek. Talán szándékosan kitörölte azt a napot az emlékezetéből, amikor egy reggel egyedül ébredt, hiába tátogatta csőrét, de senki nem adott neki enni, és a mellette korábban hasonlóan tátogató társai is mind eltűntek. Szerencsére már elég erős volt, hogy kimásszon a fészekből, és sokadik próbálkozás után elérje azt a faodút amiben elegendő diót, napraforgómagot és más eleséget talált ahhoz, hogy túléljen, megerősödjön, és nem sokkal az első ösztönös, bátortalan szárnycsapásokat követően hangos “nyitnikék” kiáltássál a levegőbe emelkedjen.
A tükörképével való sorsfordító találkozás után Matilda teljesen megváltozott. Álló nap csak azt kereste, hogy kinek tud eldicsekedni újdonsült szépségével, gyönyörű kinézetével. Miközben kereste áldozatát – mert nyugodtan nevezhetjük így, akit megtalált, hiszen nemcsak saját szépségét mutogatta, de a másik kinézetére is becsmérlő megjegyzéseket tett – korábbi, a tavasz érkeztét jelző gyönyörű énekét hangos “di–cső, di–cső”– re cserélte, mellyel az egész környéket telekürtölte. Meggyőződésévé vált, hogy ő a legkülönb minden madár közül, hiszen ilyen különleges tollazat csak a legelőkelőbb madaraknak jár. A korábbi játékok már nem érdekelték, helyette jobban szeretett incselkedni a nagy diófán fészkelő piszkosszürke verébfiókákkal, a közeli téren a szétszórt morzsákért küzdő koldus galambokkal, de még a varjakat is sokszor megszólta, bár az ő hatalmas csőrüktől azért egy kicsit tartott, ezért csak messziről kiabálta nekik, hogy “Ronda boszorkányok!”
Egyetlen korábbi szórakozását tartotta csak meg: a faágról fejjel-lefelé lógást. De már ez sem volt annyira érdekes. Mindig ugyanaz: a fordított fák, bokrok, kutyák, macskák korántsem szórakoztatták úgy mint régebben. Matilda számára a környezete elveszítette a színeket, mindent szürkének látott, hiszen semmi nem érhetett fel az ő pompás színeihez. Így aztán az is érthető, hogy a fejjel-lefelé szürke nem sokban különbözött a rendes szürkétől. Sokat töprengett azon, hogy vajon neki, a különleges madárnak egyáltalán kielégítő szórakozás-e ez a bohókás, fáról lógós játék. Napjai egyre egyhangúbbá, egyre unalmasabbá váltak, már a csúfolódás sem derítette kedvre annyira mint régen, a verebek, a galambok, de még a varjak is megszokták ezt a rátarti madarat, és fülük botját sem mozdították, bármit is kiabált rájuk.
Matilda egyre ritkábban jött elő fészkéből, napi röptéje szinte csak arra korlátozódott, hogy elegendő élelmet szedjen össze, a nap többi részét szomorkodva töltötte, és azon gondolkozott, hogy egy ilyen előkelő madár igazán nem ezt érdemelné.
Egy reggel gyermekzsivajra ébredt. Kinézett a fészkéből és azt látta, hogy egy csapatnyi kisgyerek pont az ő fája alatt vonul el. Nézte őket. Szépen, kézenfogva mentek, volt velük két nagyobb ember is, akikről Matilda úgy vélte, hogy biztosan a gyermekek alattvalói, mivel egyik a sor elején, másik a sor végén olyan tisztelettel kísérte őket, amelyről azt gondolta, hogy csak királyi uralkodóknak járhat. Nagyon megtetszett neki ez a bánásmód, szeretett volna ő is hasonlóban részesülni. Azt is észrevette ezen kívül, hogy valamiféle ragyogás veszi körbe az egész csapatot, melyet még a látását elfedő szürke köd sem volt képes teljes egészében elrejteni. Különös erő kerítette hatalmába, és bár még sohasem merészkedett túl közel az emberekhez, úgy érezte, hogy feltétlenül meg kell ismerkednie velük.
Óvatos távolságból követte őket, fáról-fára, ágról-ágra szökellt, figyelte hogy milyen kedvesen csacsogva beszélgetnek egymással, s bár egy szót sem értett az emberek nyelvén, mégis úgy érezte, hogy csupa olyan dologról esik szó, aminek még nagy jelentősége lesz az ő életében.
A csapat egyszer csak lelassított, egy kapun haladtak át. Egy kapun, amely mögött egy varázslatos kert tárult Matilda szemei elé, egy kert, amihez foghatót még nem látott. Nem csak a színek tértek vissza, de az egész kertet áthatotta valami, ami végtelen örömöt varázsolt a kismadár szívébe. Csillapíthatatlan vágyat érzett, hogy mindent felfedezzen, és megismerje a hely titokzatos ragyogásának okát. Erre hamarosan lehetősége is lett, mivel a gyerekek és kísérőik bementek egy ajtón, mely a kertből nyílott. Körbe-körbe repült, minden bokorba, minden zegzugba belesett, mindent nagyon gyönyörűnek talált. Az egyik fán észrevett egy dobozt, melynek oldalán egy lyuk tátongott hívogatóan. Bekukucskált. Meglepve látta, hogy telis-tele van finomságokkal, mintha valaki csak arra várt volna, hogy őt megvendégelje. Neki is látott falatozni. Addig tömte magába az eleséget, amíg csak bírta. Olyan jól lakott, hogy egészen elálmosodott. Arra ébredt, hogy tágra nyílt, csillogó gyerekszemek figyelik őt egészen közelről. Egy létrát támasztottak a fának, és a gyerekek egyesével másztak fel rá, hogy lássák az új jövevényt. Matilda először megriadt, de hamar rájött, hogy nem eshet bántódása, akkora szeretetet érzett a gyerekek részéről. Annyira jól esett neki, hogy azt kívánta, bárcsak itt maradhatna.
– De hát itt maradhatsz, – mondta neki az éppen soron következő kukucskáló kisfiú – mindig arra vágytunk, hogy egy kismadár beköltözzön az odúba!
Matilda megdöbbent. Értette a fiút. Sőt, úgy tűnik a fiú is értette őt.
– Kérlek, maradj!
– Rendben, maradok, köszönöm.
– Itt marad! – futott a kisfiú a többiekhez, akik örömujjongásban törtek ki. A két kísérő, akik a kerti padon üldögéltek, megértően mosolyogtak, és folytatták tevékenységüket: tovább csattogtatták a puha gombolyaghoz kötözött fapálcáikat.
Így történt, hogy Matildának új otthona lett. Nagyon büszke volt lakosztályára, melyet igazán méltónak talált egy olyan úri madárhoz, mint amilyennek magát tartotta. Főleg azután, hogy a kerti fűben talált színes gyapjúszálakkal igazán ízlésesen kibélelte az odút. Valóban királyi élete volt. Minden nap, miközben szokásos reggeli tornáját végezte a cseresznyefaágon, odúját feltöltötték élelemmel, és bár saját maga is gyűjtögetett mindenféle finomságot, ételben soha többet nem szenvedett hiányt. Mikor a gyerekek kijöttek a kertbe, első dolguk volt, hogy hozzá szaladjanak és üdvözöljék őt, csak ezután kezdtek bele a játékba. Matilda hosszasan figyelte őket, ahogy játszanak, szerette hallgatni, hogy miről beszélgetnek. Miközben figyelte őket, sok mindent tanult tőlük. Rájött, hogy attól érzik igazán jól magukat, hogy nem azzal foglalkoznak, hogy a másik hogyan néz ki, milyen szép a ruhája, hanem ennél sokkal fontosabb dolguk van: egymással, együtt lenni, felszabadultan játszani. Persze olyat is látott amikor a gyerekek vitatkoztak, veszekedtek egymással, sőt előfordult, hogy valaki úgy kijött a sodrából, hogy megütötte játszótársát. Az ilyen helyzeteket ijedten szemlélte, és izgatottan röpködött fel, s alá, aggódva várta, hogy most mi fog történni. Így tanulta meg a gyerekek példája alapján a megbánás, az őszinte bocsánatkérés csodatevő erejét. Azt is megfigyelte, hogy a két kísérőre – akikről eddig azt hitte, hogy a gyerekek alattvalói – a gyerekek mekkora tisztelettel és végtelen szeretettel tekintenek. Soha nem emelték fel hangjukat, soha nem parancsolgattak, mindig tudták, hogy mit kell mondani, mit kell tenni ahhoz, hogy a dolgok rendben menjenek. És a dolgok valóban rendben is mentek.
Ahogy teltek-múltak a napok, s a hetek, Matilda azt vette észre, hogy már nem ugyanaz a kismadár, aki akkor volt, amikor ideköltözött. Álmában sokszor törtek rá emlékképek a régi időkről, amikor kigúnyolta a verebeket, sértegette a galambokat, a varjakat. Nem hagyták nyugodni. Egy reggel úgy döntött, hogy felkerekedik és megkeresi mindazokat, akiket megbántott. El is indult. A galamboknál kezdte, sejtette, hogy őket ugyanazon a téren találja, ahol korábban. Így is volt. Mikor a galambok meglátták, hangos kurrogásba kezdtek:
– Már azt hittük, megszabadultunk tőled! Hess innen! Csúfolódni jöttél?
Matilda elszégyellte magát. Leszállt közéjük, a galambok odébb húzódtak, és gyanakodva várták, hogy mi fog történni.
– Ne haragudjatok! Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek amiért kicsúfoltalak titeket. – Ahogy ezt kimondta, azt vette észre, hogy tényleg nem érti, miért is nézte le régebben a galambokat, nem értette mi nem tetszett rajtuk, tollaik is olyan szépek, ahogy lilás–kékes–zöldes színben játszanak a napfény sugaraival. A galambok összedugták fejüket, és úgy döntöttek, hogy mivel ilyen kedvesen szólt hozzájuk, megbocsátanak Matildának. Még abban is megállapodtak, hogy meglátogatják abban a különleges kertben ahol él. Hasonlóan történt ez a verébfiókákkal, akik időközben már szép nagyra cseperedtek és a varjakkal is, bár közülük Matilda csak néhány idősebb példányt talált meg, mivel többségük kiköltözött a jó idő beköszöntével a városszéli mezőkre. Ők is mind örömmel vették Matilda bocsánatkérését, és megígérték, hogy mostantól barátságban élnek majd egymással.
Matilda talán még soha nem aludt olyan jól, mint aznap éjjel. Hálás volt a gyerekeknek, hálás volt kísérőiknek, amiért ennyi jóra megtanították, és amiért ezt a csodálatos kertet létrehozták.
Hónapok teltek el hallatlan boldogságban. Matilda rájött, hogy nem egyedüli lakója a kertnek, élt még itt rajta kívül két másik kismadár is, akik többnyire elegáns lakosztályukban tartózkodtak a titokzatos ajtón túl, de szép, napsütéses napokon ki szokták tenni őket a kertbe levegőzni. Ezek remek alkalmak voltak, hogy Matilda megtudja a pintyektől – akiket a gyerekek csak pipikéknek hívtak – hogy milyen csodás dolgok történnek az ajtón túl is. Sok mindenről meséltek a kis cinegének, és bár tudásuk nagy része barátjuktól, Antontól, a kisegértől származott – ők ugyanis bent sem szokták elhagyni lakosztályukat – mégis óriási lelkesedéssel zengedeztek a benti történésekről. Így tudta meg Matilda, hogy mitől van olyan jó illat reggelente, attól függően, hogy éppen milyen finomság készül a konyhában, hogy mi a különbség a folyós, és a nem folyós kása között, hogy miként dagasztják a kis gyermekkezek a kenyértésztát, hogy miként lehet ugyanazokból a deszkákból egyszer várat, másszor hajót, vagy éppen trolibuszt építeni. Matilda eddig is csodálta, hogy a gyerekek mennyire ügyesen dolgoznak kint a kertben: a porló homokból várakat, sőt egész városokat építenek, hogy milyen könnyedséggel hasítanak több részre törhetetlennek tűnő köveket, hogy feltárják csillogó titkaikat, de amikor a borsószemnyi kis viaszszobrokról, a szivárvány színeit megelevenítő alkotásokról hallott, teljesen le volt nyűgözve. Örömét már csak az tudta jobban fokozni, amikor a gyerekek énekeltek. Mintha angyalok kórusa szólalt volna meg. Ilyenkor úgy érezte megáll az idő. Lágyan ringatózva táncolt a levegőben és maga is próbálta a már ismert dallamokat elcsicseregni.
Matilda nem csak a gyerekek között érezte jól magát, hanem új barátaival is nagyon szerette az időt tölteni. Miután kifigyelte, hogy a gyerekek mikor hagyják el a kertet – mert nem sokkal azután, hogy a nap a legmagasabban állt az égbolton, újabb kísérők jöttek minden gyerekért és elvitték őket valami “haza” nevű helyre – repült barátaihoz, hogy meghívja őket és megmutassa nekik a csodálatos kertet. Rendszeres vendég volt nála Gertrúd a galamb, aki annyira szeretett ott lenni, hogy sokszor még olyankor is eljött, amikor a gyerekek még ott voltak. Nem zavarták Gertrúdot, ő sem zavarta őket. Olyannyira befogadták, hogy külön vizestálat tettek ki neki, mert tudták mennyire szeret abban iszogatni, fürdőzni. Sokszor benézett Arkán, a varjú is, néhány megosztani való dióval és mandulával. Őt legtöbbször elkísértek veréb barátai is, akik állandó csivitelésükkel mindig jókedvet teremtettek. A kert híre madárkörökben szélsebesen terjedt, mindenki látni szerette volna. Voltak napok, amikor szinte tömegesen jöttek az érdeklődők, hogy megismerkedjenek Matildával és barátaival.
Ilyenkor a kert leginkább egy megelevenedett festményhez hasonlított, olyanhoz, amilyet a gyerekek szoktak készíteni. De nem csak a színek kavarogtak, hanem a hangok kavalkádja is lenyűgöző volt: a harkály kopácsolása, a zöldike tyüttyögése, a kékcinke csengő trombitálása és az apró ökörszem véget nem érő trillázása igazi harmóniát alkottak.
A barátai voltak azok, aki egy alkalommal felhívták Matilda figyelmét arra, hogy úgy érzik valami megváltozott. Matilda, aki állandóan ott tartózkodott, nem is vette észre, de valóban, valami tényleg megváltozott. A kísérők, akik a gyerekekért jöttek már nem ragyogtak annyira. Mert bizony korábban ők is csakúgy ragyogtak mint a gyerekek maguk. A madarak nem értették, hogy mi történhetett. Először nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, de amint ragyogásuk fakulni kezdett, a kísérők egyre furcsábban kezdtek viselkedni. Kevesebbet mosolyogtak, ingerültebbek, türelmetlenebbek lettek. A gyerekekkel is, és egymással is. Már nem együtt, hanem kisebb csoportokba gyűlve várakoztak a kertben, vagy a kertkapu előtt.
Egy nap Matilda azt vette észre, hogy a korábban boldogan és önfeledten játszó, szaladgáló gyerekek közül néhányan – különösen akiknek a kísérői a leginkább elveszítették ragyogásukat – furcsán kezdenek viselkedni. Nem ment olyan jól a játék mint régen, gyakoriak lettek a kisebb-nagyobb veszekedések, hamar eltört a mécses, a nevetést felváltotta a sírás-rívás, a csúfolódás. Matildának összeszorult a szíve. Magára ismert. Ő is ilyen volt azelőtt, hogy a kertbe került. Nem értette, hogy miért történik mindez. Mindenképpen segíteni akart. Megkérdezte a pintyeket, hátha ők tudják, hogy mi okozhatja a változást. Persze ők sem tudták, de megígérték, hogy rábízzák Antonra a feladatot, ő egész biztosan kinyomozza.
A napok múlásával a helyzet napról egyre rosszabb lett, Matilda nagyon elkeseredett. A harmónia, az öröm végképp eltűnt a kertből, Antonról semmi hír, most mitévő legyen? Néha azt vette észre, hogy újra kezdenek elhalványulni, majd eltűnni a színek. Szinte percenként faggatta a pintyeket, hogy van–e valami hír, mígnem egyszer csak kiderült. Anton megtudta. A kertet nemsokára bezárják.
Hát ez okozta a felfordulást. – De hát ez lehetetlen! Ezt a helyet? Bezárják? – Matilda nem hitt a fülének. Forgott vele a világ. Napokig nem tért magához révületéből. Arkán, a varjú volt az, aki megelégelte, hogy legjobb barátja céltalanul vergődik ebben az állapotban, ezért egy megfelelő pillanatban magához ragadta, és határozottan megkopogtatta csőrével, – arra azért vigyázott, nehogy kárt tegyen a kismadárban – mellyel el is érte célját: Matilda magához tért, felegyenesedett, és ráfigyelt.
– Tudod, én már sok mindent láttam – kezdte a varjú – sok jó, és sok rossz dolgot. Egyet viszont megtanultam. Azzal nem megyünk semmire, ha siránkozunk. Ehelyett össze kell fognunk, hogy közösen kitaláljunk valamit. Egyedül minden nehéznek tűnik, közösen viszont nincs az a veszély, amit el nem háríthatnánk.
Sikerült lelket öntenie a kismadárba, aki összeszedte magát és mint akit puskából lőttek ki, a magasba röppent és elkiáltotta magát: – Ez az! Fogjunk össze! Ezt nem hagyhatjuk! – majd megtorpant és visszaereszkedett: – De hogyan?
– Ősi tudásunkat kell most elővennünk. – mondta Arkán – Az ősi tudást, melyet már kevesen ismernek. Csak a legvénebbek. Mint én. Hívd ide a kertbe az összes madarat, akit ismersz holnap éjszakára, amikor a legfényesebben ragyog a hold!
Matilda egy kissé megszeppenten, de annál is nagyobb eltökéltséggel elindult, hogy teljesítse a rárótt feladatot.
A kert megszokott formái ismeretlen alakot öltöttek a holdfényben. Bár idegennek tűnt minden, és most először nem aludt ilyen késői órán, Matilda mégis biztonságban érezte magát. Akármerre pillantott, madarakat látott, akik izgatottan topogtak ide-oda a fűben. Csak Arkán állt nyugodtan, magabiztosan a kert közepén. Két szárnyát kitárta, és mély hangon megszólalt.
– Barátaim! Azért gyűltünk itt ma össze, hogy őseink segítségét kérjük embertestvéreink elméjének megtisztítására, hogy megláthassák az összefogás erejének valódi hatalmát, és visszaszerezhessék ragyogásukat. Csak így tudjuk megmenteni e helyet, mely annyi örömöt és boldogságot hozott ebbe a világba. Miután befejezte, furcsa énekbe, és ritmusos, egyre gyorsuló pörgésbe kezdett. A szárnyak suhogása, az ének monotonitása, ahogy a holdfény újra és újra visszatükröződött lebegő tollain, különös érzést keltettek Matildában. Érezte, ahogy szárnyai önálló életre kelnek és ő maga is elkezd pörögni. Forgás közben látta, hogy minden madár csatlakozott ehhez a furcsa tánchoz, és úgy tűnt neki, mintha az egész kert egy hullámzó tengerré változott volna. Egyre gyorsult a tempó, és bár a szárnysuhogás szinte minden hangot elnyomott, hallotta, amint Arkán éneke elhallgat és hangosan és érhetően mondja: – Ma éjjel minden kísérő álmában megjelenik a szeretet madara, majd amikor felébrednek, végtelen örömöt fognak érezni, újra teljes valójukban fognak ragyogni, és rossz gondolataik helyét átveszi a megértés, az adni vágyás, és a határtalan lelkesedés érzése.
Másnap kora reggel két madár várta, hogy Matilda felébredjen. Látszott, hogy a kismadár nagyon kimerült az éjszakai történésekben. Lassan kinyitotta a szemét. Arkán és Gertrúd köszöntötte őt. Mikor Matilda magához tért, Arkán belekezdett mondandójába:
– Amit tegnap éjszaka tettünk az nem elég. Amiatt már nem kell aggódnunk, hogy a kísérők nem tesznek meg mindent azért, hogy a kert megmaradhasson, de úgy látom, lehet, hogy nem lesz elég erejük a küzdelemhez. Mert nagy küzdelem lesz, az biztos. – szünetet tartott.
– Segítségre lesz szükségük. Olyanok segítségére, akik ismerik a ragyogást. Akik értik mit veszítene a világ, ha a kert bezárna. Meg kell találnunk, igen, meg kell találnunk a testvéreiket. – körbe mutatott barátaira – Igen, neked, neked és nekem. Még ma indulnunk kell. Mert minden perc számít.
Ahogy beszélt, úgy még nem beszélt senki. Matilda, Gertrúd és Arkán egymásra néztek, nem kellett többet szólniuk. Tudták, hogy mi a dolguk. Egyszerre emelkedtek a levegőbe, tettek egy tiszteletkört a kert fölött, egy utolsó pillantást vetettek kedvenc helyükre és elindultak. Hárman három irányba, végtelen elszántsággal és reménnyel teli szívvel.