Miért vagyok itt?

⁢ Szerző / beküldő: Kmety Györgyi   |  Megjelenés óta eltelt idő: 2 hónap  

Amikor 9 éve már, hogy Waldorf-szülőként a mindennapokban ennek a különleges pedagógiának az örömeivel és nehézségeivel küzdesz, bizony gyakran elveszítődik az az alap motiváció és gondolat, hogy miért is gondoltad egykor úgy, hogy a gyermekednek Waldorf-óvodát vagy Waldorf-iskolát válassz. Vissza-vissza kell emlékezni, ha kell leírni, mert nem mindig érezzük Waldorf-szülőként, hogy mindaz, amit teszünk miért van, s vajon megéri e.

Aztán jön az ÉLET és egyszer csak arcul csap.

Egy hivatali ügyben kellett látogatást tennünk a Kicsivel egy önkormányzati iskolában. A suli csak a helyszín volt, de ahogy beléptünk nagyon furcsa világ tárult elénk. Lassan 43 évesen az első élmény az volt, leszámítva azt, hogy az épület csodás és csilli-villi, hogy visszaléptem a gyerekkoromba. Már-már kerestem a kis asztalt, ahol a napi felelős gyerekek ülnek és az órák és a szünetek között ki – és becsöngetnek. Persze, ma már automata végzi ezt helyettük. Az első ember, akivel találkoztunk a portás néni volt. Elmondtuk, hogy miért jöttünk, majd miután megkérdezte, hogy jártunk e már az épületben, intézett egy hívást, hogy jöjjenek értünk, mert “ezek még soha nem voltak itt”. A telefon letétele után bezárta a kis ablakot és azon keresztül mondta, hogy álljunk most már arrébb, mert nem fognak elférni tőlünk.

Nagyon sajnáltam őt. Azon gondolkodtam, hogy ki bánthatta meg ennyire reggel? Majd azon tűnődtem, miközben reflexszerűen egyre jobban szorítottam a Kicsi kezét, mert éreztem, hogy elkezd félni- “de hiszen anya, nem tettem semmi rosszat” arckifejezéssel- hogy a nap, mint nap ide érkező gyerekek vele találkoznak először.

Félreálltunk tehát és vártunk, hogy jöjjenek értünk, miután csak kulccsal vagy valamilyen engedéllyel lehet bejutni az épületbe. Arcunkat az üvegfalra szorítva kukucskáltunk be. A napfény erősen sütött, így tényleg oda kellett tapasztanunk az arcunkat. Azt gondoltam, hogy ez a túloldalról milyen viccesen hathat, de a bent játszó gyerekek és a dolgukra siető pedagógusok ránk sem hederítettek. Nagyjából 15 perc leforgása alatt 7-8 tanár jött el előttünk, és… egyet sem láttunk mosolyogni. Jött a hosszú hajú, szemüveges magyar tanár kezében klasszikusan tartott mappával és könyvekkel. A bakancsban elsuhanó, hosszú, szinte bokáig érő táskájú történelem tanárnő és a pedagógia pályán örök vesztesnek ítélt tesitanár, kék melegítőben, nyakában síppal, kopaszon és kövéren. Hogy lehet egy tesitanárnak ekkora pocakja? Gyerekként azt hittem, hogy lehet bármilyen kövér valaki, ha melegítőt vesz fel, akkor ő már biztos sportos.

Senki sem mosolyog – fogalmazódott meg még egyszer bennem, amikor végre egy fiatal, szemüveges barna hajú tanárnő megfogta a rá várakozó kislány kezét. Bizalom és mosoly. Végre.

Bementünk. A szagok, a fények, a padló koszossága mind-mind a gyerekkoromat idézték vissza. Míg a Kicsi a hivatali ügyét intézte, én kint kellett várakozzak a folyosón. Az addig az ügy iránti izgatottság, az új és mégis régi helyszín okozta nosztalgikus időzavar miatt nem vettem észre, hogy ahol ülök az egy óvodai részleg folyosója. Néztem a sorra felakasztott kabátokat, a matricával felragasztott jeleket és az “alkotásaink” tablót. A tablón fekete alapra ragasztott különböző színű, de valószínűsíthetően sablonból kivágott, egyforma űrhajók voltak ragasztva. Mellette tetszés szerinti számú csillag. Ahogy így tűnődtem, egyszer csak kipenderül egy szőke loknis, kacagó kedvű, rószaszín csillagos melegítőben egy Kedvesség. Nézte, ahogy az óvónénije felragasztja az elkészült műveket.

– Melyik az enyém? – kérdezte izgatottan.

– Hát én azt honnan tudjam? Te csináltad, neked kell tudnod.- jött a válasz.

Rövid keresgélés után, megtalálta.

– OTT VAN !!!- ragyogott a büszkeségtől.

Csend lett. S bár valóban nem a kérdő mondatok nyelvtani rendszerén belül hangzott el a mondata: OTT VAN!, és nem is kell kérdőjelet írnom utána, mégis azt éreztem kell, hogy választ kapjon.  Ekkor egy hirtelen vezérelt ötlettől egyszer csak odasúgtam neki:

– A tiéden van a legtöbb csillag.

Loknijait félredobva hátrafordult és rám nézett. Nem ijedt meg, nem haragudott, hogy hozzá szóltam, csak csodálkozva mosolygott. Visszafordult és tényleg, az övén volt a legtöbb csillag.  Az óvónő tekintete kevésbé volt ragyogó, ahogy a padon állva lenézett rám, a padon ülőre.

Majd egyszer csak kiözönlöttek a gyerekek a folyosóra. Elérkezett a kinti játék ideje. Mindenki, mint rendes kis katona, egyedül, segítség nélkül vette fel a kinti ruháit. Csendben. A két óvónő közül az egyik már felöltözve várta kint a gyerekeket. Arcán leírhatatan fáradtság, beletörődés és kiégés volt. Fejét egyenesen tartva nézett előre. Ebben csak annyi problémát láttam, hogy az óvodások a pocakjáig értek – tehát őket biztosan nem látta.

A másik óvónő az ajtófélfának támaszkodva intézte utasításait a gyerekek felé. Nem az volt bántó, amit mondott, hanem a távolság. Olyan mérhetetlen távolság volt a gyerekek és közte, hogy ha a három év alatt lefutott kilométereimet összeadnánk, akkor sem csökkenne. Rémisztő volt. Senkinek nem segített. A takarítónő lépett oda a kérdéssel, hogy szüksége van e valakinek segítségre.

Majd, akik elkészültek szép egyenes sorba sorakozva álltak meg az ajtó előtt. Akkor vettem észre valamit. Olyan volt, mint amikor teljesen váratlanul valaki pofán ver. Ezeknek a gyerekeknek a ruhája olyan tiszta volt, mintha most vették volna ki a mosógépből. A cipőjük szebben ragyogott, mint Hamupipőkéjé a bálban. Majd felvillant a mi ovink folyosója. A hely, ahol nap, mint nap végigsétálok. Ahol nap, mint nap ki kell vinnem a csatak sáros overált az oviból kirázni. A gumicsizmák polca, a gyerekekről leszakadt tenyérnyi nagyságú sárdarabok a padlón.

Úristen! – szakad ki belőlem gondolatban. – Mekkora szabadságban vannak ezek a gyerekek, ha ilyen a ruhájuk?

Fél óra eltelte után nem tudtam mi fájt jobban. Az óvónő tekintete, a hangja, amely akár a barlangból is szólhatott volna, vagy a gyerekek tiszta ruhája.

Nem vagyok pedagógus. Sosem voltam az. Nem tudom, hogy mivel járhat az a felelősség, az előírásoknak és a szinte mindenkinek való állandó megfelelés. Nem tudom mekkora fáradtsággal jár a mindennapos bürokratikus adminisztráció. Nem tudom, milyen lehet az ilyen kiégés.

Azt viszont tudom és érzem, hogy ahogyan nekünk Waldorf-szülőknek kötelességünk visszanézni az út elejére, hogy miért is választottuk ezt az utat és a gyerekek miatt kötelességünk minden nap tudatosítani, hogy ahol vagyunk miért is vagyunk, úgy a pedagógusoknak is kötelessége. Miért? Mert az ő munkája nem a hivatal, nem a kerettanterv, nem az adminisztráció és nem is a másik jobban csinálja. Az ő munkája az a kislány, aki a felnőttek számára már teljesen ismeretlen kíváncsisággal fürkészi a saját űrhajóját. És igen, az ő munkája igenis az, hogy észrevegye, hogy azon van a legtöbb csillag.