A „dackorszak” kihívásainak kezelése kötődő nevelési eszközökkel

⁢ Szerző / beküldő: Tamás Anna   |  Megjelenés óta eltelt idő: 2 év  

Előszó

A kötődő nevelés célja támogatni a kisgyermek és szülei közötti korai, biztonságos kötődés kialakulását.

Az első kötődési figura a baba életében általában az édesanyja, de előfordul, hogy más személy tölti be az elsődleges gondozó szerepét. Az édesanya hordja ki testében a kisbabát, ő szüli meg, és ideális esetben szoptatja is. A szeretethormonnak is nevezett oxitocinnak nagy szerepe van a kötődés kialakulásában.

Általában az apa a következő személy, akivel a gyermeknek kialakul a kötődés.

A kötődés lehet biztonságos és bizonytalan. A bizonytalan kötődés altípusai az ambivalens, elkerülő vagy rendezetlen (dezorganizált).

A biztonságos kötődés kialakulásához fontos a szülők válaszkész attitűdje, azaz, hogy gyorsan reagáljanak a baba panaszkodására, ne hagyják őt sírni, hiszen ő még nem tud gondoskodni magáról, semmilyen igényéről, szükségletéről.

Azok a kisgyermekek, akiknek válaszkész gondoskodásban volt részül életük első éveiben, általában empatikus,  másokban bízni tudó, magabiztos nagygyerekké válnak.

Tamás Anna, pedagógus, az Attachment Parenting International/ Kötődő Nevelés Nemzetközi Szervezetének tagja, három tinédzser anyja. www.attachmentparenting.org/content/anna-tam%C3%A1s

 

A „dackorszak” kihívásainak kezelése kötődő nevelési eszközökkel

A kisgyermekeinkben keletkező feszültség oldása, ami a bezártságban többszörösen jelentkezhet

Két és fél éves kor körül jön el a dackorszak a kisgyermek életében. Ez néha megviseli a gyermeket és a szülőt is. De mit lehet tenni, hogy gördülékenyebb legyen ez az időszak? A Kötődő Nevelés Nemzetközi Szervezete ad néhány tippet.

Próbáljuk meg kitalálni, hogy mi lehet a gyerek ellenállása mögötti ok! Merthogy oka mindig van a kiborulásnak. Valamilyen igénye nem teljesül ilyenkor a gyermeknek. Valamilyen szükséglete csorbát szenved. Amiről nem feltétlenül a szülő tehet, hanem ilyen az élet: a kisgyerekeknek minden új, mindent most fedeznek fel, ez tulajdonképpen a dolguk: játszani és a világot felfedezésekkel megismerni. Próbálkozásaik a környezetük működésének megfejtésére sokszor kudarcba fulladnak, mert nagyon nehéz kinyitni kulccsal a zárat, ahogy anya teszi (most a karantén alatt ezt ritkábban gyakoroljuk…). És a gyerekek minket utánoznak: nagyobb móka lehet játszani a kulcscsomóval, mint egy játékkal. Ezek a – naponta akár többször is ismétlődő – kudarcok frusztrációt okoznak. Ez egy nagyon kellemetlen érzés, ismerjük mindnyájan ugyebár… Ennek a kezelése, az egyéb negatív érzések kezelése (pl. a dühé, a szomorúságé, a csalódottságé) egy bonyolult feladat, amire a kicsik még nem értek meg.

Hosszú évekbe telik, mire elsajátítjuk az érzelmeink feletti kontrollt (van, akinek ez még felnőttként sem megy elég flottul… illetve mindannyiunkkal előfordul, hogy néha nem megy ez elég jól, ha pl. fáradtak vagyunk, kialvatlanok, vagy csak váratlanul ér egy konfliktus). Tehát a kisgyerekek érzelmeinek terelgetése a felnőttek feladata, be kell nekik segítenünk. Először is azzal, hogy kitaláljuk, hogy most azért borult-e ki, mert nem rá figyelek, vagy azért, mert már nagyon unja a bezártságot. Ő még nem tudja ezt elmagyarázni, sőt fel sem ismeri az érzést. Tehát az első kulcs a dackorszak „cirkuszainak” kezelésére a gyerek érzelmének megnevezése ő előtte, hangosan, azért, hogy megtanulja ő is lassan ezt: „hú, de mérges vagy…, jaj, de csalódott lehetsz!”.  Ezek után az érzelem okát is próbáljuk meg kitalálni és megnevezni: „mérges vagy, mert a tesód elvette a vödrödet …, vagy csalódott vagy, mert leomlott a torony….stb.

Már azzal enyhítünk a feszültségen (a gyerekén is és a sajátunkon is), hogy a gyerek ilyenkor azt érzi, hogy elfogadtuk az érzelmeit. Mert nem ráordítottunk, hogy “hagyd már abba”, “ne hisztizz” és egyéb nyalánkságok, amelyek még a legjobb családokban is elhangzanak néha sajnos, hanem felismertük és elfogadtuk, hogy neki most rossz valamiért. Nem minket akar felidegesíteni direkt, egyszerűen nem tudja megoldani a problémáját, mert még csak most “nőtt ki a földből”…

A kisgyermekek utánzás által tanulnak. Amikor egy-egy konfliktusba keveredünk kisgyermekünkkel, akkor nem csak az adott helyzetet oldjuk meg éppen jól vagy rosszul, hanem egy mintát is mutatunk neki. Ha sokat kiabálunk vele, akkor azt tanulja meg, hogy az erősebbnek szabad felülkerekedni a gyengén.

Tehát próbáljunk „nyertes-nyertes” helyzeteket kialakítani, „nyertes-vesztes” helyett. Mit jelent ez? Ha a gyermekünk hangosan tiltakozik, sír, elégedetlenkedik, akkor valamilyen problémája van. Ha a szülő gyakran letorkolja őt, utasítja, hogy hagyja már abba, akkor a végén a gyermek vesztesként kerül ki a helyzetből. Ehelyett legyünk empatikusak, együttérzőek vele, fogadjuk el az érzéseit! Próbáljuk őt bevonni, vele együtt találni megoldást a problémájára. Pl. ha azért akad ki, mert még nem neki való a játék, és frusztrálja őt az, hogy pl. minduntalan leomlik a túl apró kockából épített tornya, akkor ajánljuk fel, hogy a nagy kockákból építsen (ami stabilabb, jobban illeszkedik a kicsi kézbe és jobban megjósolható, hogy mikor fog lepottyanni).

Ne mindig helyette oldjuk meg a helyzetet, de ajánlhatunk megoldási lehetőséget. Pl. testvérek civakodásában hagyjunk időt, hogy ők oldják meg a helyzetet. „ Látom, mindketten mérgesek vagytok, mert ugyanazzal a játékkal akartok játszani. Biztos vagyok benne, hogy egyességre tudtok jutni, hogy hogyan osszátok be!”

Legyünk proaktívak, menjünk a dolgok elébe! Figyeljük a jeleket, amelyek arra utalnak, hogy a gyerek esetleg ki fog borulni. Evés, pihenés, vigasztalás iránti igényét vegyük időben észre.

Legyünk tekintettel a gyermekünk fejlődési fokára. A még nem beszélő gyerekek nem értik az osztozkodás fogalmát, és még nagyon kicsi érzelemkontrollal rendelkeznek. A szülőnek kell besegíteni az érzelmi viharok kezelésébe. Ha a testvér babájával akar játszani a kicsi, akkor ajánljunk fel másik hasonlóan jópofa játékot (ezek a figyelemelterelés, helyettesítés eszközei). Vagy ha olyasmit akar, ami most nem megvalósítható, akkor „képzeletben” teljesítsük a kívánságát. Pl. „Látom csalódott vagy, hogy nincs itthon szörp. Bárcsak volna a kamrában eper- és málnaszörp is!” A gyermek talán beáll a játékba, és folytatja: „és bodza! Én bodzát kérnék akkor…”

Hasonló ötleteket olvashatunk a szülőknek szóló alábbi szakkönyvekben:

Elaine Mazlish Adele Faber: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje

– Jane Nelsen: Pozitív fegyelmezés

– J.J. Alexander – I. Dissing Sandahl: Gyereknevelés dán módra címűekben is.

Végül: persze nem csak a gyerekünkkel kell empatikusnak lennünk, hanem magunkkal is! El kell fogadunk, hogy a szülőség néha kemény meló, pláne a bezártság, a karantén idején, amikor teljes joggal megsokszorozódik a gyerkőcökben és a felnőttekben is a feszültség, de szerencsére némi szemléletváltással és apró trükkökkel enyhíthetjük az összezördüléseink intenzitását.

A szerző pedagógus, a Kötődő Nevelés Nemzetközi Szervezetének (Attachment Parenting International) tagja, szülői tréningjének oktatója, támogatócsoport-vezetője, három tinédzser anyja.

További információ: www.apait-anyait.hu