Rudolf Steiner az írógépről

⁢ Szerző / beküldő: Türkössy Szilárd   |  Megjelenés óta eltelt idő: 5 év  

forrás: A gyermek egészséges fejlődése, GA 303., 9. előadás

 

kiemelések: Türkössy Szilárd

 

„… ez az, amit manapság általánosságban elhanyagolunk: hogy az élet egyes adott területeit belehelyezzük az élet teljességébe. Előrehaladott civilizációnkban minden specializálódott; látjuk, ahogy az egyes dolgok specializációkba torkollnak. Egy időben minden bizonnyal ennek kellett bevezetnie az embereket a különféle egyoldalú területekre. Mostanra azonban a specializációkban való széthúzásban is olyan messzire jutottunk, hogy arra van szükség, hogy ezeket az elkülönülő specializációkat az emberiség érdekében megint csak összekapcsoljuk a teljes élettel.

Ehhez először is olyan emberismeretre van szükség, amely nem nélkülözi a szellemi kutatás eredményeit. Nagyon is tévesen értjük azt, ami az antropozófiai mozgalmon belül e téren megnyilvánul, ha úgy hisszük, hogy reakciós módon megrohamoznánk civilizációnk valamely újabb vívmányait. Nem erről van szó. Másfelől azonban minden területen meg kell látnunk az élethez való kapcsolódást. Bizony a legcsekélyebb mértékben sem fogom kifogásolni azt, hogy manapság létezik az írógép. Az írógéppel való írás természetesen még sokkal kevésbé emberi, mint a kézírás, de – ahogy mondtam – nem agitálok az írógéppel való írás ellen, azonban meg kell ismernünk azt a tevékenységet, amelyet ilyenkor végzünk, mert minden, ami az életben lejátszódik, polárisán játszódik le. És talán elnézik nekem, ha az antropozófiai szemlélet magasabb régióiból hozakodom elő valamivel épp az írógép vonatkozásában, csupán azért, hogy szemléltessek valamit. Aki nem akarja ezt úgy elfogadni, mint ami éppenséggel szintén hozzátartozik az élet realitásához, az egyfajta bolondságnak tekintheti, és elutasíthatja ezt. Mindazonáltal valós dologról beszélek.

Látják, ha jártasak vagyunk a szellemi folyamatok szemléletében, amilyenek ugye a fizikai folyamatokhoz hasonlóan mindig zajlanak körülöttünk, akkor az írógéppel való írás egészen sajátos benyomást tesz ránk. Átélt dologról mesélek önöknek, amikor azt mondom: amikor egy nap írógépen írtam – látják, nem agitálok az írógéppel való írás ellen, hanem boldog vagyok, ha magam is használhatom az írógépet -, amikor egy nap írógépen írtam, a dolog még hosszasan bennem maradt. Nem mintha olyan dolog volna ez, ami zavarna, de hosszan kísért bennem. (N.b.: így hatott az írógép (!) egy Rudolf Steinerre. – T. Sz.) És, ha azután nyugalomba kerülök, akkor az imaginatív látásmódban az ilyen tevékenység önvizsgálattá alakul, és ez az önmagába-látás bensőleg megjelenik az ember előtt. Ami a bensőnkben lejátszódik, azt a külvilágban látjuk. Mindennek teljes tudatosságban kell lejátszódnia, és látnunk kell, hogy ami a külső imaginációban megjelenik, éppenséggel annak a projekciója, ami talán sokkal korábban bensőleg organikus folyamatként játszódott le. Ami az ember bensőjében történik, az különösen szemléletesen jelenhet meg a szemünk előtt, ha szellemi látó imaginációban találkozunk vele: minden billentyű-leütés villámcsapássá válik a szubjektív tartalom effajta objektív szemléletében. És ami az emberi szívet jeleníti meg, abba folytonosan belécsapnak ezek a villámok. Emellett az írógépen nem éppen egy spirituális vezérelv szerint kerülnek egymás mellé az egyes billentyűk, hanem tiszta haszon-elvből azok a betűk vannak egymáshoz közel, amelyekre gyakrabban van szükségünk, hogy így gyorsan tudjunk írni. Mindez azt eredményezi, hogy éppenséggel nem sok spiritualitás van a szerkezetben. Így az ujjak egyik billentyűről a másikra vándorlása nemcsak hogy villámcsapásként jeleníti meg az egyes leütéseket, hanem még rendetlenséget is teremt köztük. Röviden: szörnyűséges vihar az, amelyben a gépírás objektivizálódik.

Mit jelent ez? Nem jelent mást, mint hogy megvan a magyarázata annak, hogy miért van az életben olyan sok embernek gyenge szíve, akiknél nem működik a gépírás poláris ellenható szere, különösen ha túlságosan korán kerülnek az írógép elé, amikor a szív még nagymértékben rombolható. És bizony látni fogjuk, hogy ahogy majd elterjed a gépírás, egyre inkább megszaporodnak a szívgyengeség és a szívbetegségek esetei.

Ilyen összefüggések vannak az életben. Nem kell reakciós módon kirohannunk a kultúra egyes vívmányai ellen, de tudást kell szereznünk a teljes élet igényeiről és követelményeiről. Fel kell ismernünk, hogy mit kell tennünk a másik oldalon, ha valamilyen kulturális vívmánnyal élünk. A gyakorlati nevelő számára különösen nagy jelentőséggel bírnak ezek a dolgok, mert a nevelést bele kell helyeznie az életbe. Nemcsak az számít, hogy mit teszünk a gyerekekkel az iskolában vagy az iskola körül, hanem az a lényeg, hogy az iskola egyáltalán mindent, ami a nevelésre vonatkozik, a megfelelő módon belehelyezzen az életbe; ezért jól kell ismernünk az életet, ha nevelő- illetve tanító-művésszé akarunk válni. – Németországban például 1835- ben épült az első vasútvonal Fürth és Nürnberg között. Annak idején megkérdezték a felvilágosult Bajor Orvosi Kamarát, hogy a vasúti közlekedés orvosi szempontból ajánlható volna-e vagy sem. Az ilyen civilizációs újítási törekvések kezdetén ugye természetesen mindig megkövetelik a szakvéleményeket. A Bajor Orvosi kamara erre – fennmaradt az ügy dokumentációja – a következő szakvéleményt adta: Tulajdonképpen nem szabadna vasútvonalakat építeni, mert az emberek idegrendszere rendkívüli mértékben megsínylené, ha vasúton utaznának. Ha azonban ennek ellenére mégiscsak építenének vasutakat, akkor legalább balról és jobbról magas deszkapalánkkal kell körbevenni őket, máskülönben azok a földművesek, akik mellett a vasút elhalad, könnyen agyrázkódást kaphatnak.

Ez egy tudós testület szakvéleménye. Természetesen nevetünk ezen, hiszen ugye sok ilyen szakvéleményt állítottak már ki tudós testületek, és ehhez a példához még sok, nagyon sok más, hasonló stílusú példát hozzátehetnénk. Nos azonban, minden éremnek két oldala van, és bizony éppúgy igazat is adhatnánk akár ennek a Bajor Orvosi Kamarának, amelynek a szakvéleménye egyáltalán nem is olyan régen született, még egy évszázad sem múlt el az óta, s egy finomabb értelmezésben az nem pusztán elítélhető, hanem egy bizonyos nézőpontból igazat is adhatunk neki: az emberek ugyanis valóban idegesebbé váltak, amióta vasúton utazunk. És ha megfigyelünk egy embert, és megteremtjük annak az eszközeit, hogy összehasonlíthassuk a vasútépítés utáni embereket azokkal, akik még a régi, tiszteletreméltó, nyárspolgári postakocsin utaztak – ők bizony más természetűek voltak. A mi idegrendszerünk másképp működik! A Bajor Orvosi Kamara bár nevetségessé tette magát, de egy bizonyos összefüggésben mégis igaza volt.

Arról van szó, hogy a civilizáció során megjelenő egyes dolgokhoz egyúttal meg kell találnunk az ellenszerüket is, hogy az embert, akit kívülről gyengítünk, belülről megerősíthessük. Ez pedig csakis akkor történhet meg, ha az egyre specializáltabbá váló civilizációnkkal egy önmagában zárt, a valódi emberismeret szellemében megőrzött nevelő-művészetet állítunk szembe.”